Föld 2682

írta: Wyquin , jan 5

Ha azt akarod, hogy az írásod egyéni és jó legyen, érdekelje az embereket, akkor nincs mese, kockázatot kell vállalnod, és benne kell lenned a történetben. Az írás egyfajta kitárulkozás, amikor a karaktereket megtöltöd élettel, saját magadból adsz nekik. Ezért olyan nehéz higgadtan viselni pl. a kritikát, főleg friss írás esetén. Bármennyire is az írásról szól egy kritika, bármennyire szakmai, akármilyen logikusan érvel, a bírálat az írót is éri, róla is szól. Minden író így érzi, és sokan így is reagálnak. Ám ez a téma tovább vezetne egy olyan úton, amin most inkább nem mennék végig, tehát maradjunk annál, hogy a jó írások sok mindent elárulnak az íróikról.

Sokfélék vagyunk, tehát az írások is sokfélék lehetnek, ami remek dolog. Egy írónak sosem szabad félnie a saját hangjától, az egyéni írástól. Az epigonok szinte mindig kevésbé érdekesek, mint az eredetijük, és leggyakrabban rosszabbak is. Így hát a legértékesebb tanács, amit egy történet megírása előtt kaphatunk, hogy ne a műfaj legyen a meghatározó!

A fantasynek, sci-finek, kalandregénynek induló sztorik többsége azon bukik el, hogy írójuk ragaszkodni akar azokhoz a dolgokhoz, amiktől szerinte fantasy, sci-fi, kalandregény egy fantasy, sci-fi vagy kalandregény. Ezért aztán a műfaj meghatározza a szavakat, a szavak meghatározzák a karaktereket, a karakterek pedig a történetet.

Valójában ennek pont fordítva kellene történnie. Az írónak történetet kellene mesélnie, ehhez kellene karaktereket alkotnia, a karakterek szájába a hozzájuk illő szavakat adnia, aztán olyan környezetbe helyeznie őket, amelyben a történet jól működik.

Tehát szlogenként a következőt mondhatom: A fantasy csapda. Ez olyan, mint amikor Einstein azt mondta, Isten nem vet kockát. Rövid, tömör, kifejező, és mindenki tudja, mit akart vele mondani (a fizikában kevésbé járatosak számára: az idézet arra utal, hogy Einstein sosem fogadta el a kvantummechanikát, mert nem tudott egyetérteni azzal, hogy a világegyetem sorsa csupán valószínűségeken múlik).

De hogy demonstráljam, miszerint a világ bizony ellentmondásos: a történetünk sci-fi lesz, ami ugyanúgy csapda, mint a fantasy, nekem különösen (erről majd később), de az is fontos, hogy ne riadjunk vissza a kihívásoktól.

A történetünk lényege mindig a történetünk legyen. Akármilyen triviálisan hangzik is, ez egyáltalán nem magától értetődő. Egyrészt, mert a legtöbb történet összetett, és gyakran maga az író sem tudja pontosan vagy biztosan, hogy mi is az, amit el akar mondani – annyira átszövi a sztori szálait, hogy a mondanivaló a maga meztelenségében meg sem jelenik. És, bármilyen furcsa, ez jó dolog. Ahol a mondanivaló a maga meztelenségében megjelenik, ott általában az olvasó azt érzi, valamit megpróbálnak a szájába rágni. Ilyet sosem kellemes olvasni, bár a fene tudja. Lehet, hogy mégis szükséges így írni. Amikor lépten-nyomon arról hallhatunk, hogy a nyolc általánost elvégzettek mintegy fele alig tudja felfogni az olvasott szöveg értelmét, ott megkérdőjelezhető a burkolt mondandók létjogosultsága.

Ez azonban felvet egy lényeges kérdést – említettem, hogy talán nem kéne ennyire bő lére ereszteni ezt a felvezetést? –, nevezetesen, hogy kinek is írunk? Nyilván nem csak magunknak, hiszen az elég öncélú, de nem is az olvasónak, mert az meg eléggé kilátástalan. Az olvasók egy rétegének, csoportjának? Kicsit talán már jobb, bár ha belemegyünk a mintaolvasó fogalmába, elő kell vennünk Umberto Eco-t, akit ugyan mindenkinek tiszta szívvel ajánlok, de vele tényleg eszelősen hosszú lenne ez a rész.

Az én válaszom erre a kérdésre, hogy olyasmit szeretnék írni, amit magam is szívesen olvasnék. Bár ez kicsit olyan, mint a fonákja felől gyönyörködni a hímzett terítőben – az ember marhára jól látja, hogyan csinálják, és ez sokat elvesz a tökéletesség illúziójából. Nem mintha annyiszor kellett volna megküzdenem saját műveim kapcsán a tökéletesség illúziójával.

Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ arra, hogy miért és milyet akar írni, és előfordul, hogy már jó pár művön túl van az ember, mire kikristályosodik benne a válasz.

Térjünk vissza tehát ahhoz a ponthoz, hogy a lényeg a történet. Mondanivaló nélkül nincs történet. Ez a mondanivaló lehet annyi, hogy az élet szívás, a szerelem jó, az ég kék, a fű zöld; vagy lehet bonyolultabb, miszerint pl. ha semmibe veszed mások érzéseit, végül kamatostul kapod vissza, vagy hogy sosem fogod biztosan tudni, hogy Isten álmodik-e téged, vagy te álmodod-e Istent. Tökmindegy. A lényeg, hogy legyen mondanivaló. Az sem elengedhetetlen, hogy te tudj erről a mondanivalóról, de azért az nem árt.

Ha már van történet, mondanivaló, már csak eszközöket kell találni, hogy az olvasó is megértse. Nagyon fontos szabály következik!

A történet legerősebb eszköze a karakter.

Nagyon, nagyon, nagyon sok rossz sztori árán tanultam meg, és igazából egy véletlen segített, hogy meg is értsem ezt a szabályt. Én mindig a logikus történetekben hittem, és ez azóta sem változott. Egy csomó történetet írtam, ahol volt mondanivaló, csavar, logikailag tűrhető volt, és egyik se lett jó. Azért ez elég gáz, nem? Már jócskán scriptes voltam, mikor olyan feladatot kaptunk, ahol a történetnek egy képről kellett szólnia. Az egyik kép nagyon megfogott, állati hangulatos volt. És írtam rá egy novellát, amit azóta is az egyik legjobb művemnek tartok. És akkor jöttem rá, akkor értettem meg igazán, hogy mennyire fontos a karakter.

Ahhoz persze, hogy jó legyen a karakterábrázolás, baromi sok írói eszközt lehet használni, a hatásra rá lehet erősíteni a történet szerkezetével, a dramaturgiával, csavarokkal, túlzásokkal, és ezekről szó is lesz majd a későbbiekben. Most azonban, és lehet fellélegezni, mert itt a bevezető vége, kezdjünk neki annak a fránya történetnek!