Föld 2682

írta: Wyquin , ápr 6

Elnézést kell kérnem, némi megtévesztés esete forog fenn, noha szándékolatlanul. Előző bejegyzésemben azt találtam ígérni, hogy folytatom az idővonalat. Nos ez igaz is, csak éppen a mostani rész nem erről fog szólni.

Bár a háttérből még mindig elég sok hátra van, az idővonal befejezése, a bázis felépítése, szinopszis, meg ilyenek, most mégis inkább egy újabb résszel kezdenék foglalkozni. Jómagam általában a lineáris haladás híve vagyok, de be kell ismernem, hogy időnként több jó ötlet származott abból, hogy bizonyos munkafázisokat, melyek egymást nem zavarják, párhuzamosan csináltam. A háttér mellett például nyugodtan lehet foglalkozni a karakteralkotással, ami főként akkor hasznos, ha az ember már beleunt az évszámokba, és egy kicsit változatosabbá akarja tenni az írás folyamatát. És ki tudja, talán a karakterek adnak ötleteket a háttérhez, vagy a háttér a karakterekhez.
Kezdjünk is neki!

Kezdetben vala az Ige. Majd az Úr megteremtette a karaktert, és látá, hogy ez jó. És ez leszünk most mi, az az úr, avagy hölgy, aki megteremti a karaktert, aztán imádkozik, hogy azt lássa, ez jó.

“De tudják mire jöttem rá? Rákhalászni nehéz.”
Forrest Gump

Ami azt illeti, Mr. Gump tétele mindenre igaz, amit jól akar csinálni az ember. Valamit jól csinálni általában nehéz. Az írás is beletartozik a körbe. A karakteralkotás pedig egyáltalán nem sétagalopp, bár biztos vannak, akiknek könnyebben és jobban is megy, mint nekem. Valahol az elején már említettem, hogy nem vagyok egy ász ebben a témában. Lássuk, miért?

A személyiség, amely meghatározza a viselkedésünket minden szituációban, nem sziklaszilárd, minden körülmények között azonos eredményt adó irányítórendszer. Sajnálatos módon legtöbbünk nagyon kényes, sérülékeny egyensúlyban létezik. Ezért változik meg a viselkedésünk, értékrendünk erős érzelmek, drogok, alkohol hatására. Az agy is több részből áll, olykor bizonyos részek egyszerűen átveszik az irányítást. A civilizált viselkedés vékony máz csupán, valójában sokkal közelebb állunk az állatokhoz, mint azt sokan hinni szeretnénk.

Amikor karaktert alkotunk, arra kell gondolnunk, hogy a történetünk csak akkor lesz igazán érdekes, megragadó, izgalmas, ha a karakterek olyan helyzetbe kerülnek, ahol igencsak próbára kell tenniük magukat a megoldás érdekében. Ahogy nincs semmi izgalom, kétség Bambi és Godzilla találkozásában (akit érdekel, valahol a neten fel lehet lelni a filmecskét, melyben tündi-bündi őzgida legelészik, majd ez hatalmas láb egy pillanat alatt péppé passzírozza, oszt Godzi megy tovább, észre sem veszi az epizódot), úgy szintén nem sok izgalmat lehet kipréselni egy olyan karakterből, akinek semmi esélye, avagy épp mindent csuklóból lezavar.

Eddig még minden rendben is lenne, de ahogy szegény Planck járt a kvantum kibocsátás megalkotásával, úgy járunk mi is a szélsőséges helyzetekbe sodort karakterekkel - előfordul, hogy nem mérjük fel kellőképpen tetteink következményeit.
Ilyen szituációkban a szereplők nem viselkednek szokványosan, és mi sem alapozhatunk a bevett sémákra. Mondok egy példát. Az emberek általában kopogni szoktak, mielőtt belépnek valakinek az ajtaján, ezt el is várjuk tőlük. Mégis hülyén nézett volna ki, ha Neo a Mátrixban Smith ügynök elől menekülve előbb udvariasan bekopogtat, mielőtt berobban az ajtókon.
Ez persze azt is jelenti, hogy sokkal többet kell tudnunk a saját karaktereinkről, mint amennyit egy átlagos helyzet megkívánna. Egy mellékszereplő, egy statiszta (később még lesz szó ezekről a felosztásokról!) persze viselkedhet klisék és sablonok szerint, általában nem vesztegetünk rá sok szót, és a olvasó sem sok figyelmet. A főszereplőink azonban más lapra tartoznak.
Egy főszereplőről többet kell tudnunk, mint a barátunkról, barátnőnkről, szüleinkről, többet, mint saját magunkról. Ismernünk kell a legbenső énjét, a legsötétebb titkait, a legtitkosabb vágyait, cselekedeteinek minden mozgatórugóját.

Aki nagyon penge az ilyesmiben, annak nem feltétlenül kell mindezt leírnia, a többieknek, és mindenkinek, aki még nem tudja, mennyire megy ez neki, csak azt tudom javasolni, készítse el a karaktereit.
Rengeteg szempont szerint lehet csoportosítani egy karakter tulajdonságait. A Scriptben volt olyan feladat, hogy írjuk le három főszereplőnket amilyen alaposan csak tudjuk, és jó pár szempontot megadtunk. Akadt, aki táblázatban válaszolt, volt, aki inkább afféle előtörténetet kerekített a válaszból. Hogy ki melyiket választja, egyéni ízlés kérdése. A táblázatos jobban áttekinthető, a leírás viszont kerekebb és írás gyakorlatnak sem rossz.

Mielőtt nekilátunk a karaktereknek, még valamiről beszélnünk kell a történet kapcsán. Vajon mi legyen a konfliktus forrás? A görög drámák karakterei általában a sorssal, az istenek akaratával, a világgal kerültek szembe, ez a konfliktus volt a cselekmény alapja. Később aztán ez megváltozott, ma már nem ritkaság, hogy a cselekmény nem más, mint a karakterek közötti konfliktus, és ettől elkülönülő, önmagában létező cselekmény nincs a műben.

Egyik sem hiba, és egyik sem üdvös választás, hogy melyik formát választjuk, pusztán a mondanivalótól függ. Az a fontos, hogy valamennyi választásunk azt szolgálja, hogy a mondanivaló minél jobban átadható legyen. Az öncélú, önmagáért létező írói eszközök használatáért nem lelkesedem.
Ezt a kis kitérőt azért kellett megtennem, mert amikor kiválasztjuk a karaktereket, és véglegesítjük őket, gondolnunk kell arra, hogy később problémáink lehetnek abból, ha nem vagyunk az elején körültekintőek. Nem ritkán előfordul, hogy egy amúgy nagyon jól sikerült karakter az írás során szép lassan egyáltalán nem arra megy, nem azt csinálja, mint amit a történet és a mondanivaló megkívánna, hanem a saját motivációi egészen más irányba terelgetik. Ilyenkor vagy megerőszakoljuk a szereplőt, és akkor cseszhetjük a művet, vagy megyünk vele, és kockáztatjuk, hogy a végeredmény nem is fog hasonlítani arra, amit mi gondoltunk. Ez nem feltétlenül baj, de mindig hagy némi rossz szájízt maga után az ilyen, mert rendben, hogy működik, meg olvasható, meg izgalmas, de ha nem ezt akartuk, nem maradéktalan az öröm. (Néha persze előfordul, hogy ebből sokkal jobb dolog születik, mint amire eredetileg gondoltunk, de azért ez nem gyakori.)

Az étel akkor jó, ha az ízek harmóniában vannak egymással. Az írás is akkor lesz jó, ha az alkotóelemek egyensúlyt tartanak, a leíró és akció részek, karakterábrázolások és párbeszédek, statikus és dinamikus darabok, konfliktusok és megoldások egymást kiegészítve, erősítve, összhangban vannak a műben. Ha a karakterek közötti konfliktusok elnyomják a cselekményt, vagy ha akció akciót követ, miközben a szereplők csak vannak egymás mellett, az nem használ az írásnak. Szóval, a lényeg az, hogy miközben kidolgozzuk a karaktereket, mindig gondoljunk a következményekre.

Persze, miközben majd a szinopszist, meg a cselekményvázlatot írjuk, egy csomó probléma úgyis előjön, úgyhogy nem kell aggódni, tökéletes munka amúgy sincs, és még lesz alkalmunk javítani!

Nézzük akkor a főszereplőinket. Az én alapvető koncepcióm ebben a műben a folyamatos főszereplőváltás. Ez nem szokványos, és igazából nem is nagyon javallt. Azért választottam mégis, mert a történet logikája az én szememben megköveteli a veszteségeket. Egyik kedvenc sorozatom a Csillagkapu, amely sokkal logikusabb, mint pl. a Star Trek sorozatok többsége, és a technoblabla is lényegesen koherensebb benne. Leszámítva persze hogy legalább három galaxis minden népe beszéli a huszadik századi, földi angolt, s hogy senkit se lehet végleg megölni benne tíz éven keresztül. Az előbbi kiküszöbölése nyilván a végletekig megnehezítené a sorozat dolgát, az utóbbi meg nyilvánvaló, a szimpatikus karaktereket nem szabad megölni,mert esne a nézettség.
Bah.

Nekünk szerencsére nem kell törődnünk a nézettséggel, sem azzal, hogy beleférjünk 42 percbe, úgyhogy nyugodtan kockáztathatunk és lehetünk logikusak. Rossz esetben a művünket nem adják ki, de mivel amúgy is a neten jelenik meg az írás, valahogy nem izgat, hogy ilyen vagy olyan kiadói szempontok miatt nem adnák ki.

Csendben jegyzem meg, hogy a mai magyar fantasztikus irodalmi felhozatalt nézve, egy normálisan megírt műnek akármilyen extrém koncepciója lehet, ha talál kiadót, nem ezek miatt nem fogják kiadni. A legtöbb helyen örülhetsz, ha egyáltalán van szerkesztő, de azt ne várd, hogy komolyan foglalkozzanak is a kézirattal. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan kiadó van, amelyik hozzáértő szerkesztőt foglalkoztat, és hagyja is dolgozni.
Egyébként, ha máshogy nem, mindenki kiadhatja saját pénzen, és akkor az égvilágon semmilyen követelménynek nem kell megfelelnie.

A főszereplők „pótlásának” viszont megvan az a kellemes következménye, hogy hosszú ideig nem fog elkanyarodni egy-egy szereplő miatt a történet a fősodortól, mindig lehet újabb konfliktusokat behozni, és a megmaradt szereplők még jól gyászolhatnak, avagy örvendezhetnek az aktuális haláleseten.
Apropó, egy főszereplőnek nem kell meghalnia ahhoz, hogy többé ne legyen főszereplő. Mi történt volna pl. a Csillagkapuban, ha alkalmanként nem sikerült volna egyes szereplőket kidumálni a börtönből? Akkor szépen ott maradhattak volna lecsukva, a többiek meg mehettek volna tovább kalandozni a galaxisban. Vagy például az eltűnések. Ha nem találnak meg valakit, előbb-utóbb kénytelenek feladni a keresést, és tovább lépni.

Persze ez nem fordult elő a Csillagkapuban, de miért ne fordulhatna elő ebben a történetben? Hiszen logikus, hogy az igazság olykor nem győz, vagy éppen ellenkezőleg, néha meg kell szegni a törvényt, hogy megtehessünk valamit, ami számunkra fontos. Attól, mert a mi szemszögünkből esetleg igazunk van, miért kellene eltekintenünk a következményektől?
Na de ezt máskor fogjuk alaposabban tárgyalni, most térjünk vissza a karakterekhez.

Első számú főszereplőnk a bázis katonai parancsnoka. Egy darabig. Mármint főszereplő. A történet elején ugyanis a cselekmény nagy része magán a bázison játszódik, ahol is mindenféle életbevágó probléma kiderítésén múlik hőseink élete. Később majd, ha sikerül megoldani ezeket a gondokat, a cselekmény fókusza eltávolodik a bázistól, és akkor majd egy vagy több kiválasztott egység tagjai lesznek a főszereplőink.

Addig azonban a főszereplőnk a parancsnok, akinek szembe kell néznie azzal, hogy egy igencsak hiányos legénységű, még ismeretlen hajón ragadt, amely valahol a galaxisban lebeg, miközben majdnem biztos benne, hogy az emberei között - akiket nem ismer - áruló és szabotőr rejtőzik.