Föld 2682

írta: Wyquin , máj 10

Ismét elnézést kell kérnem minden olvasómtól. Duplán is, mert egyrészt megint nem írtam ide jó ideje, másrészt mert most megszegem az ígéretem.

Az írói ígéret nagyon fontos és nagyon kényes elem. Sosem lehet büntetlenül megszegni. Akármilyen nyomós indokod van rá, tudomásul kell venned, hogy nagy árat fogsz fizetni érte.

Én most mégis ezt fogom tenni, és hogy a fentiek tudatában teszem, önmagában is elég bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben velem.

Ha egy író megszegi az olvasónak tett ígéretét, azt vagy azért teszi, mert fogalma sincs az írói ígéret mibenlétéről, valamint sem gyakorlattal, sem tehetséggel nem rendelkezik az adott téren, vagy pedig azért, mert valami nagyon megváltozott az írás elkezdése óta.

Most talán tekintsünk el a lehetőségtől, hogy sem a gyakorlat, sem a tehetség szikrája nem lelhető fel bennem, bár bizonyára szép számmal akadnak olyanok, akik eddigi műveim alapján kétségtelenül erre a következtetésre szavaznának.

Én tisztában vagyok az írói ígéretemmel, amit a blog indításakor tettem, főleg, mert elég tisztán meg is fogalmaztam. Tisztában vagyok az ígéret fontosságával is. De valami megváltozott, és bár sok mindent tettem az elmúlt egy hónapban, nincs más eszközöm, aminek segítségével megbirkózhatnék ezzel a változással.

Hát vágjunk bele…

“Némi munkahelyi és magánéleti közbejövések miatt egy kissé sűrű lett a programom…” Ezt írtam, mikor legutóbb nekikezdtem a folytatásnak (Az a kis feszültség, amit ez a némiképp ellentmondásos fogalmazás rejt, meglehetősen érdekes, nem?), és azért írtam, mert úgy tűnt, a dolgok rendeződnek. Nos, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről, tartja a népi bölcsesség. Viszont itt nem sok nevetnivaló akad.

Mert mit lehet mondani olyankor, mikor az embert azzal hívják fel a kórházból, hogy ne sokat totojázzon, ha még el akar búcsúzni a nőtől, akivel az elmúlt másfél évtizedet együtt élte le? Nem tudom. Komolyan nem, pedig ott álltam a telefon másik végén, és nem sok értelmeset nyögtem ki.

Nem mesélem el az egész sztorit, mert az úgy tizenhárom évet ölelne fel a tizenötből, és sem a hely nem alkalmas, sem az idő nem elég. Ma van pont egy hónapja, hogy meghalt. Az ominózus telefonhívás után nem egészen egy nappal. Bár ő nem volt magánál, én még el tudtam búcsúzni tőle. És aztán elment, és magával vitte majd’ a fél életemet, a gyerekkoromat, az együtt megnézett filmek közbeni nevetést, az együtt főzött ételek ízét, az otthon érzését, az összebújásokat, a lehetőséget, hogy az ölébe hajtsam a fejem, ha szar napom volt. Elvitte a dolgok fontosságát, a veszekedéseket, a kibéküléseket, a bocsánatkéréseket, az érzést, hogy valaki vár rám, akihez mindig fordulhatok, akinek mindent elmondhatok. Meghalt a legjobb barátom, a legrégebbi társam, a szeretőm, a szerelmem, aki miatt könnyebb volt elviselni a mindennapokat.

Ezért szegem meg most az írói ígéretemet, miszerint ez egy történet megírásáról szóló blog lesz. Mert ez az ígéret elvesztette a fontosságát annak fényében, hogy üres a lakásom és az életem. De mert világ életemben úgy gondoltam, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia a tetteiért és az ígéreteiért, úgy gondoltam, magyarázatot adok, ha mentséget nem is jelent.

Egy hónapig rá sem tudtam nézni a billentyűzetre, és egyetlen sort sem tudtam leírni. Az írás volt talán az egyetlen dolog, amit egyedül csináltam, és egyedül is akartam csinálni. Ide, a saját világaimba, a történetekbe őt sem tudtam beengedni. Amikor már kész voltak, megmutattam neki őket, de az alkotás magányos. Most pedig, bármennyire értelmetlen is, persze az jár a fejemben, hogy mennyivel több időt tölthettünk volna együtt.

Ami azt illeti, ez így nem is igaz. Nekem nagyon sokat jelent és jelentett az írás. Ha sokáig nem írtam, írhattam, sokkal nehezebben elviselhetővé váltam, pedig azt leszögezhetem, hogy legjobb napjaimon is nem kissé problémás eset vagyok.

Nincs értelme azon töprengeni, mit csinált volna másként az ember. Mindenki meghozza a maga döntéseit, az adott helyzetben rendelkezésére álló információk alapján. Nem sok ember van, aki mindig mindenféle feltételezett lehetőség szerint dönt, és jó részük kezelés alatt áll.

Én mégis azon gondolkodom, hogy vajon sikerült-e olyan boldoggá tennem őt, mint neki engem tizenöt éven keresztül. Nem fogok választ kapni a kérdésre, én is látom, hogy felesleges. Csakhogy nekem nem maradt más, mint az emlékek, és most még olyan erősen meghatározza az életem a hiánya és az érzések, amiknek a halála nem vetett véget, hogy egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Közös életünk soha fel nem tett kérdései örökre válasz nélkül maradnak. Akárcsak én nélküle.

Szóval amint képes leszek rá, folytatom a blogot. Ennek a bejegyzésnek a kapcsán pedig tanulságként elgondolkodhatunk rajta, hogy ha karaktereink nem különböznek az élő emberektől, akkor mihez kötődnek mindennél jobban, hogyan mutathatjuk ezt meg az olvasónak, és mi történik, ha ezt elvesszük a szereplőktől. Sok mindent kezdhetünk egy karakterrel, akinek többé nem fontosak az életét meghatározó szabályok, aki nem törődik már a kötelességével, vagy egészen más dolgokat fog fontosnak tartani.