Föld 2682

írta: Wyquin , máj 26

Amiről ma elmélkedni fogunk, még mindig nem az idővonal folytatása, hanem a tudás és a hit viszonya, valamint ennek felhasználása az írásban

Ne menjünk bele a definíciókba, inkább nézzük meg, hogyan működnek.

A hit - mindenféle vallási felhangot nélkülözve - elég sok területen szükséges. A hit az, ami lehetővé teszi, hogy tudás nélkül is képesek legyünk döntéseket hozni. Legtöbbünk akar, sőt szeret hinni. Valakinek, valamiben.

A hit és a tudás viszonya kissé problémás. Mindenki máshol húzza meg a saját határait a kettő között, de mindenkinél létezik ez a határ. Amikor például szerelmesek vagyunk, hajlamosak vagyunk elhinni dolgokat. Ilyen az “örökké szeretni foglak” és a “mindig veled leszek”.

Azért hoztam ezt a két példát, mert bár statisztikailag mindkettőnek csekély a valószínűsége, azért nem lehetetlenek. Persze ehhez az kell, hogy az “örökké” fogalmát kellő rugalmassággal mondjuk egyenértékűnek tekintsük az “életem végéig”-gel, és kellő rugalmassággal a “mindig”-nél eltekintünk a naponta szükségszerűen külön töltött időtől.

Ám az élet bizony kegyetlen, és szándékosság nélkül ritkán adatik meg egy szerelmespárnak, hogy egyszerre érjen véget az életük, és ilyenkor kénytelenek vagyunk eltűnődni azon, hogy miért is hittük el annak idején ezeket, mikor a tudás már akkor is ellentmondott a hitnek.

Erre később még visszatérünk, de vegyük a többi kapcsolatot.

Ha a hit és tudás egyazon vélekedést támasztja alá, akkor viszonylag egyszerű a dolgunk, hiszen a kételkedés ilyenkor irracionális. Ez tehát sima ügy.

Ám mi van akkor, ha szilárdan tudunk valamit, de nem hiszünk benne? Nos, erre is akad példa, hiszen tapasztalatból az ember sok mindent tud. Aki esett már el bringával, gördeszkával, korcsolyával, síléccel, az pontosan tudja, hogy előfordulhat és fáj. És mégis, minden alkalommal, mikor újra nekifut az ember, hiszi, hogy ezúttal minden rendben lesz. Vagyis egyszerűen nem hiszünk benne, hogy bármi baj történhet velünk.

 

Az ember fura állat. Azért kedveli a történeteket, mert rendszert, érthető rendszert visznek a világba, olyannak láttatják a valóságot, ahol a történéseknek van értelme, oka, rendje. Aki vallásos, hisz egy felsőbb hatalomban, mely rendszerint jó szándékú, de mindenképp irányító jellegű.

Én magam régóta azon a véleményen vagyok, hogy az ember azon törekvése, hogy rendezettnek lássa a világot, annak a jele, hogy képtelenek vagyunk felfogni környezetünket a maga egészében és bonyolultságában, ezért rendezettnek és irányítottnak modellezzük le magunkban, hogy kezelni tudjuk. Más szóval, és ez viccesen hangzik, azért szeretjük a történeteket, mert buták vagyunk a világhoz.

A tudás hézagait hittel pótoljuk, ott pedig, ahol a tudás és a hit ellentmond egymásnak, gyakran választjuk a hit nyújtotta biztatóbb megoldást.

 

Persze ez korántsem rossz dolog. Egy kapcsolat sosem működhetne hit nélkül. Minden kapcsolat alapja a hit. Elhisszük, hogy működni fog, hogy minden megteszünk azért, hogy működjön, hogy a másik is mindent megtesz azért, hogy működjön. Egész addig, amíg fontos nekünk. Ez a két dolog, a fontosság és a hit szorosan kapcsolódik egymáshoz. Lényegtelen dolgokban képesek vagyunk viszonylag objektíven - persze ez mindenkinél mást jelent -, a tudásunk alapján dönteni, de fontos, számunkra jelentős dolgokban, ahol túl sok a figyelembe veendő változó, egyszerűen a hit alapján választunk.

 

A történeteink és az olvasóink kapcsolata is efféle. Amikor az olvasó a kezébe veszi a történeted, vagy akar hinni neked, vagy nem. Ha nem, gyakorlatilag vesztettél. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan írót ismerek, aki képes olyasmiről meggyőzni, amit nem akarok elhinni. Én nem tartozom közéjük. Te sem. Az ismerőseid sem.

Ám az ilyen olvasó ritka, általában a kritikusok közül kerül ki (még alliterál is, ami prózánál kifejezetten kerülendő, de most már mindegy). A legtöbb olvasó hinni akar neked, éppen azért, mert bár nem tudatosan, de abban reménykedik, hogy rendszert és értelmet kínálsz neki a világban. És persze abban, hogy közben jól fog szórakozni.

Azért kérjük számon a hitelességet a történeteken, mert azt gondoljuk, ha elég jól illeszkedik a valóságba, akkor még akár az is elképzelhető, hogy a valóság olyan, mint a történet, és akkor megvan az értelem és rend, amit kerestünk.

 

Ezért kellene a történeteknek a maguk szabályain belül következetesnek és logikusnak lenniük. Mert akkor az olvasó hisz nekik, örömmel olvassa őket, és a következőt is el akarja majd olvasni.

Nem pedig azért, mert a kritikusok általában számon kérik a hitelességet a sztorin, minő meglepetés, hasonló okokból.

 

Tovább mendegélvén azonban ezen az úton, van még állomás a hit és tudás kérdéskörben. Ha beljebb hatolunk az írás rejtelmeibe, láthatjuk, hogy a karaktereink sem lehetnek mentesek azoktól a hibáktól, melyek minket jellemeznek. Ők is hisznek és tudnak, és ezek bizony olykor konfliktusba kerülnek egymással. A leglogikusabb elméknek is problémás lehet egy efféle ellentmondás.

 

Szorgalmi feladat: piros pontért kifejtheti bárki, hogyan függ össze a fenti eszmefuttatás a Star Trek minden egyes film és sorozat epizódjában elcseszett vulkáni viselkedéssel

 

Visszatérve a karakterekre. Személyes tapasztalatom az utóbbi idők eseményei kapcsán nagyban hozzá járult ahhoz, hogy éppen ezt a témát fejtsem ki. Nem tartom magam különösebben hiszékeny alkatnak, bár előfordulhat, hogy most egyes ismerőseim nagyon röhögnek majd rajtam. Mégis, ha hosszabb időn keresztül nincs okom kételkedni egy ígéretben vagy állításban, hajlamos vagyok elhinni. Mint például a fentebb említett “örökké szeretni foglak” és “mindig veled leszek” féléket. Akkor is, ha tudom, ha mindig is tudtam, hogy nem lehetnek igazak. Olyan ez, mint a viccben a gazda, aki elhatározza, hogy leszoktatja a lovát az evésről, aztán sopánkodik, hogy pont akkor döglött meg az állat, mikor már épp sikerült volna a kísérlet. Tizenöt éven át nem volt okom kételkedni ezekben a szavakban. Ez nagyon sok idő, életem nem elhanyagolható része. Az ember pedig hozzászokik a gondolathoz, elhiszi, a kétséget pedig az idő szép lassan elhallgattatja. És mint korábban kifejtettem, a hitnek nincs szüksége a tudásra, sőt, annak ellenében is működik. Így aztán most én, példának okáért úgy vagyok ezzel, hogy bár látom és tapasztalom, hogy a fenti ígéretek mégsem tarthatók, képtelen vagyok nem hinni bennük. Vagy, másik példa, biztosan tudom, hogy akit szerettem, meghalt. Mégsem tudom elhinni. Amikor bemegyek a szobába, azt várom, hogy ott legyen, amikor melóba megyek, az első gondolatom az, hogy fel kell hívnom, ahogy szoktam.

A hit a reményből táplálkozik, és ez a szereplőink esetében sincs másként. ha ezt elfelejtjük, nem lesznek élők, nem lesznek hitelesek, nem lesznek megragadók - és mi elveszítjük a legfontosabb eszközünket. Aztán pedig az olvasónkat.

Karaktereink olyan is dolgokat tesznek és gondolnak, ami nem logikus, nem racionális és nem mindig érthető. A hibáik teszik őket valóságossá, mert a jó karakterábrázolás három dimenziós, és ebből az egyik az a képesség, hogy esendőek legyenek.