Föld 2682

írta: Wyquin , máj 29

Olvasgatom az Ólomerdő folytatásának blogját, miközben Hannával beszélgetek.

Akárki akármit gondol erről a mondatról, ez az ihlet forrása. Sőt, nagybetűvel: IHLET. Ezek azok a dolgok, amik beindítanak egy gondolatsort, amiből aztán bármi megszülethet.

Nálam például az analízis. Imádok Hannával beszélgetni az írásról, annyira különbözik a megközelítésünk, a módszerünk, a technikánk, hogy sosem lesz unalmas, ellenben mindig felvetődik valami, amin muszáj elgondolkodnom. Ő intuitív, én analitikus vagyok, ő tehetséges, én meg tudatos. Na jó, ez nem hangzott nagyon biztatóan, de tény, hogy nekem sokkal inkább tanulás az írás, mint neki, mert amíg nekem az egyensúlyt és az ábrázolást ki kell kísérleteznem, addig ő ráérez a helyes arányokra.

Sokat lehet tanulni abból, ha figyelsz valakit, akinek jól megy, és megpróbálsz rájönni, mitől megy jól. Így vagyok én is Hannával. (Amellett, hogy a barátom is, amiért csak hálás lehetek, de most maradjunk az írásnál.)

Az Ólomerdő folytatásának blogján Hanna épp a szereplők lázadásáról ír. Ismerős a probléma, és gondolom nem csak nekem, úgyhogy talán érdemes egy másik szemszögből is megvizsgálni a kérdést.

Mindenki máshogy kezdi el a történeteit, és most itt nem a megírásra gondolok. A történet a fejedben kezdődik el, azzal, hogy valamit meg akarsz majd írni. Néha ez nem tudatos, néha csak homályos késztetés, néha kristálytiszta megvilágosodás. Mindig és mindenkinél más. Ilyenkor még sok minden változhat, a szereplők, a téma, a megvalósítás, a forma.

Amikorra viszont elér abba fázisba a történet, hogy meg akarod írni, akkorra készen van a terv, hogy miről szóljon, ki szerepeljen benne, hogyan nézzen ki. Alaposabbak ilyenkor már szinopszissal, jelenet tervvel is rendelkeznek. (Minden idők egyik legrészletesebb szinopszisát Massár Mátyástól láttam, aki még a jelenetek célját, felépítését, sőt, tervezett karakterszámát is megadta az övében - asszem ott adtam fel azt, hogy alaposnak tartsam magam.)

Az írás viszont kreatív folyamat, és ezt nem győzöm hangsúlyozni. A legjobban kidolgozott karakterekben is lehetőségek végtelen sora rejtőzik, ily módon arra számítani, hogy semmi kiszámíthatatlant - mármint az írójuk számára kiszámíthatatlant - nem tehetnek, botorság. Aki azt mondja, nála a karakterek mindig azt teszik, amit tenniük kell, az vagy hazudik, vagy tényleg tehetségtelen.

Olyan apróságok befolyásolhatják egy-egy szereplő viselkedését, ami írás közben nem is tudatosodik az emberben. Még az olyan kockában sem, mint pl. én, aki hülyére elemzi a történet minden gondolatát utólag.

Egyetlen pillantás az ablakon át, egy futó gondolat az elmúlt napok történéseiről, egy hangulat, egy zene, a szomszéd szobában a tévében hallható film… ennyi elég, hogy az ember ránézzen a szereplőjére, és azt gondolja: mi a túróért menne be abba a szobába?; miért kiabálna a gyerekkel?; miért ne kiabálna a gyerekkel?

És egyetlen hajszálnyi eltérés a kezdetnél olyan befejezést eredményez, ami nem is hasonlít ahhoz, amit elterveztünk. A fickó pedig mondjuk tényleg kiabál a gyerekkel, mert azt gondoljuk, hé, nehéz napja volt, az asszony nincs otthon, a főnöke letolta, de leépítés van a cégnél, hát odabent nem tombolhatja ki magát, amúgy is precíz és alapos a pasas, naná, hogy ordítani fog a kölyökkel, hogy három napja nem takarított a szobájában! Az meg erre nem leül tanulni, mint ahogy akartuk, és nem megy majd egyetemre, mert helyette inkább felmegy a netre, chatelni kezd a haverokkal, akik rábeszélik, hogy menjen velük bulizni éjjel, és akkor mintegy varázsütésre beugrik, hogy hoppá, a srác balesetet is szenvedhet, meghalhat, lebénulhat, eltűnhet, és ez mennyivel többet kihozhat a sztoriból, mint az, hogy szimplán csak a suliban vannak problémák!

Eltekintve a kliséktől, amik fülsértően ordibálnak a fenti sorokból a del gombért, a dolog cirka így működik. Izé, nálam így működik. És ilyenkor bizony kidobhatunk egy csomó mindent.

Orson Scott Card szerint egy történetnek jót tesz, ha össze nem illő dolgokat akarunk összehozni benne, mert ezek a szituációk hozzák a legbriliánsabb megoldásokat. Nos, Orson Scott Card zseniális író, szóval nála lehet, hogy ezek a helyzetek csodálatos megoldásokat eredményeznek, nálam általában csak fejfájást.

De a tény tény marad. Minden váratlan ötlet új utakat nyit meg, új lehetőségeket, történeteket, mondanivalót hozhat. Ezek többsége általában gyengébb, mint az általunk kezdetben választott, de némelyik jobb lehet. Ilyenkor az alázatos író sóhajtva félreteszi a terveit, és elkezd azon tűnődni, vajon hogy oldja meg ezt a problémát?

Attól függően, hogy melyik irányba készül elmászni a történet, meg kell vizsgálnunk, mi változott? Ha egészen más konfliktusok kerülnek előtérbe, meg kell találnunk azt a kapcsolódási pontot, ami miatt úgy érezzük, ez a megoldás jobb, mint az eredeti.

Vegyük a fenti példát, és - tud valaki a siklik felszólító módjára valami értelmesen hangzó szót? A sikoljunk valami borzasztó! - hunyjunk szemet az ordító klisék felett.

Tehát, a történetünk mondjuk arról szólt volna, milyen nehéz a szülőknek egyszerre biztosítani a megélhetést, és gyermeküket az általuk helyesnek tartott irányba nevelgetni. Ezt a két szálon futó, egyrészt a szülők munkahelyi problémáit ábrázoló, másrészt a gyerekkel vívott otthoni és iskolai csaták bemutatásával operáló szerkezettel értük volna el. Ez utóbbi a gyerek szemszögéből íródott volna.

Mégis, valamiért jobban tetszik az, hogy a srácot valami szörnyűség éri. Miért jobb ez? Nos, nem feltétlenül jobb! Ha mégis úgy érezzük, hogy ezt a megoldást kellene választanunk, mert jobban tetszik, érdemes megtalálni az okot.

Az ok lehet az, hogy túlságosan unalmasra sikerült a történet, inkább járunk Csehov nyomdokain, mint Chandlerén. Vagy lehet, hogy igazából nem a helyes irányba történő nevelés a történet mondanivalója, hanem a szülő-gyerek kapcsolat, és az, mit bírnak el a szereplők és a kapcsolatuk. Vagy igazából a gyerek lenne számunkra fontos, csak épp eredetileg úgy gondoltuk, mind a két szemszöget be kell mutatnunk.

Vagy egész más. Tökmindegy. A lényeg az, hogy egy-egy ilyen elkóborlás mindig jelzés. Annak a jele, hogy nem teljesen értjük a saját mondanivalónkat, még nem vagyunk tisztában azzal, mi foglalkoztat minket, hogy milyen probléma az, ami mozgatja az alkotói vágyat.

Karaktereink nem csak a legerősebb eszközeink arra, hogy megfogjuk az olvasót. Arra is alkalmasak, éppen azért, mert belőlünk vannak, azokat a vágyakat, érzéseket, problémákat testesítik meg, amik számunkra is fontosak, hogy megmutassák nekünk azokat a gondolatokat, amelyeket esetleg még magunknak sem fogalmaztunk meg tudatosan. Olyanok ők, mint valami önműködő pszicho-méter, ami segít, hogy jobban értsük magunkat.

Legalábbis nálam. Ami a karaktereim szerint fontos, az valószínűleg szerintem is. Még akkor is, amikor az ember olyan karakterekről ír, akik felszínesek, olyasmikért lelkesednek, amik szerintünk teljesen értéktelenek vagy feleslegesek, akkor is, görbe tükörként a saját értékrendünket fordítják ki, vagyis olyasmiről van szó, ami fontos.

A másik eshetőség, hogy olyan karaktereket választottunk a történethez, amik nem felelnek meg a célra. Az külön misét érdemelne, hogy miért teszünk ilyet. A számomra legmeghökkentőbb válasz erre a kérdésre egy scriptestől hangzott el, aki azért választotta azt a karaktert és azt a történetet, mert ezzel akart tisztelegni az általa rajongott amerikai kalandfilm kultúra előtt. Anélkül, hogy nagyon el akarnék tévelyegni ebbe az irányba, el kell mondanom, hogy a válasz azért rossz, mert rossz a kérdés is. Nem az, amire válaszként elhangzott, hanem amit az író feltett magában, és ezt a választ találta. Nem a mit, hanem a miért a kérdés. Nem az, hogy milyennek kell lennie a kész műnek, hanem hogy miért akarom ilyennek.

Tehát a kérdés az, hogy miért ezeket a karaktereket választottam, amikor úgy tűnik, ezek nem tudják eljátszani a szerepüket a történetben?

A válasz mindenkinél más, és lehet, hogy igazából két történet van, az egyiknek a karakterei, a másiknak a mondanivalója van meg, csak összekeveredtek. Ezen némi gyakorlással lehet segíteni, de ami fontosabb: a vágy, hogy megtaláljuk a választ.

Imádok Hannával beszélgetni az írásról, mert amellett, hogy egy csomó mindent különbözőképpen látunk, vannak olyan kérdések, amikben egyetértünk. Mindketten fontosnak tartjuk a minőséget és színvonalat az írásban. És nem születhet jó írás, amíg az ember nem találja meg a válaszokat, akár tudatosan, akár ösztönösen.