Föld 2682

írta: Wyquin , jún 1

 

Nos, miután Hanna azt írta az Ólomerdő 2 munkablogján, hogy mindketten elkezdtük a saját sztorinkat, rádöbbentem, hogy kénytelen leszek tényleg elkezdeni a fránya történetet. Úgyhogy a következő bejegyzés majd a kezdéssel, a kezdés felvetette hátéranyag problémákkal, és a kezdésről szóló scriptes írástechnikai előadásokkal fog foglalkozni, tehát igazi virtuális vérengzés lesz. Most azonban tovább vinném a hit és tudás témakörben a játékot, amit játszunk Hannával. Lássuk!

A téma természetesen kissé elkunkorodik az eredetitől, épp ez benne a szép. Mostanság - hmm, igazából hetek óta - Everwood-ot nézek. Aki esetleg nem látta, a Váratlan utazás és a Miért éppen Alaszka? keveréke. Aki ezeket sem látta, azokkal talán már nem is állnak szóba az olyasfajta sznob sorozatfüggők, mint én :-). Viccet félretéve szvsz ez már-már kötelező darab a családsorozatok közül. Szól barátságról és szerelemről, tinédzserekről és szülőkről, születésről és halálról, önfeláldozásról és árulásról, és dögöljek meg, fogalmam sincs, hogyan, de nem nyálas. Remek humor jellemzi, frappáns és találó párbeszédek, szóval nagyon is nézhető. Nem mondom, nem biztos, hogy pont az én állapotomban kell az ilyesmit nézni, és tapasztalatból tudom, hogy kettesben, összebújva egy nagyságrenddel jobb az élmény, de az önkínzás bizonyos tekintetben mindig is a részem volt.

Na szóval, ez, meg Hanna eszmefuttatása, kombinálva a hit és tudás kimeríthetetlen témájával, felvetette bennem az a gondolatot, hogy ha a hitelesség a hit alapja, akkor vajon mi a hitelesség forrása?

Ne ragadjunk le az olyan felszínességeknél, mint például, hogy a hitelesség egyik alapja a logikus, következetes és részletekre ügyelő történetvezetés. Ez nyilvánvaló, mindenki beláthatja, és csak a Nagggggyyyyyoooonnnnn naggyyy Műűűűűűvészek szoktak fittyet hányni erre, akik a poszt-poszt-poszt modern stílt eltökélten és kíméletlenül beledöfik a szórakoztató irodalom valamennyi fontosabb szervébe, és jól meg is forgatják ott.

És a tehetségtelenek, akik nem döfnek semmit, csak elcseszik. Személyes véleményem az, hogy a szándékosan elkövetett hiba is hiba, akárki akármit gondol róla. Ezért aztán a dolognak ezen - mármint a tudás - részével nem is szeretnék hosszasabban foglalkozni. Itt. Mert később majd igen, de az már írástechnika, nem írásfilozófia. Ugye milyen sznobul hangzik? Haha.

Nézzük a hit - hitelesség - ??? sorrendet. Vajon a hitelesség hogyan érhető el azon túl, hogy tudjuk, mi a logikus, és nem mondunk ellent magunknak?

Everwood és a saját tapasztalatom szerint a hitelesség alapja az őszinteség. Lássuk az érvelést!

Barátként szerencsére nem kerültem olyan helyzetbe, hogy választanom kellett az őszinteség és a barátság között. Gyerekként már voltak problémáim az őszinteséggel, már ami a generációs ellentéteket illeti. És társként időnként hazudtam annak, akit szerettem. Most ezek csak példák, úgyhogy inkább nem mennék bele jobban ezekbe, bár egy terápiás jellegű bejegyzés bizonyosan feldobná a blog arculatát - ennyit a képzavarokról -, és elrettentene jó néhány olvasót.

Ám kétségtelen tény, hogy a hazugság sokkal több erőfeszítést igényel, mint az igazmondás, és valójában, ha tökéletesen akarunk hazudni, az csaknem annyi időt, energiát és egyebet emészt fel, mint az igazmondás és a büntetés együtt.

 

Írás közben azonban más a helyzet. A hitelesség, és így az olvasó hitének alapja is az író őszintesége. Sőt, az író karakterekbe vetett hitének - by Hanna - is csak akkor van értelme, ha a karakterek őszinték. Nos, a karakterek őszintesége érdekes kérdés, mert nem azt feszegetem, hogy a karaktereknek mindig igazat kell mondaniuk a történetben, hanem azt, hogy az írónak őszintének kell lennie, amikor megalkotja a karaktereket.

A Végtelen határok - egy újabb sorozat, csak hogy ne essünk ki a ritmusból - egyik részében, ami egyébként nem fogott meg különösebben, elhangzik egy mondat, valahogy imígyen:

“Talán eljön az idő, amikor nem erényeink, hanem hibáink tesznek majd emberré minket.”

Asszem, bármilyen rosszul hangzik is, kb. a reneszánsz letűnésével eljött az az idő. Most is ez a helyzet, de ennél többet is mondhatunk a témáról. Nem csak arról van szó, hogy a hibáink tesznek emberré minket, hanem ugyanezek a hibák tesznek elviselhetővé, szerethetővé, érthetővé minket mások szemében. Nincs tökéletes ember, de ha netán mégis, tuti, hogy nincsenek barátai. A tökéletesség a többiek számára idegesítő, érthetetlen, elviselhetetlen és megalázó. Próbálhatunk tehát tökéletes karaktert alkotni, és a tökéletesség ebben az esetben ironikus módon relatív, de egyrészt nem fog sikerülni, másrészt hazugság lenne. Próbálhatunk tökéletes kezdést, harmóniát, befejezést, akármit írni, de nem fog sikerülni és hazugság lesz.

Tovább megyek, már maga a próbálkozás is hamissá teszi, amit leírunk. Amikor olyasmit akarunk írni, amiben mi magunk nem hiszünk - és ennek csak egyetlen aspektusa a tökéletes karakter vagy bármi -, akkor hazudunk, és ez általában betesz a hitelességnek is.

A technikai tudás persze sok esetben jelentős mértékben enyhíti a tüneteket, és az olvasók egy részének fel sem fog tűnni. (Különösen úgy, ha figyelembe vesszük, hogy potenciális olvasóink nem csekély része a bevásárlólistánál bonyolultabb írás értelmezése során megoldhatatlan problémákba ütközik!) Viszont, mivel a hazugság mindig több erőfeszítést kíván, mint az igazmondás, képességeink egy része a hazugság leplezésére megy el, nem pedig a történet és karakterek megformálására, így az eredmény gyengébb lesz, mint lehetne. Van, akinél ez nagyon jelentős, van, akinél alig észrevehető, de mindenkinél megtalálható.

Amikor hazudunk, éppen azokat a kreatív funkciókat használjuk, amiket egy történet díszleteinek megteremtése során. Tulajdonképpen tehát hazudunk ez utóbbinál is, azonban van egy különbség. Úgy “hazudunk”, hogy nem próbáljuk átverni az olvasót. Fura, de igaz. Előre megmondjuk, mikor az olvasó a kezébe veszi a történetünket: Hé, ez egy olyan történet, amit csak kitaláltam!

Viszont a mondanivalónak igaznak kell lennie, olyasminek, amiben hiszünk, olyan karakterekkel, akiket őszintén teremtettünk, akik előtt nem titkolózunk.

És akkor az olvasó, aki tudja, hogy a díszlet - akárcsak a színházban - csupán szemfényvesztés, elhiszi nekünk a sztorit.

 

Van azonban egy olyan vonzata is ennek az egész témának, amivel nem szívesen néztem szembe, de ha már hülye módon az őszinteségről kezdtem értekezni, sajna nem kerülhetem ki.

Amikor az ember elkezd írni, általában béna. Hiányzik a technikai tudás, amivel képes olyan formát adni a gondolatainak, ami a többiekben felkelti azokat az érzéseket, amiket az író el akar érni. Később, ahogy a technikai szint javul, gyakran előfordul, hogy az írások élvezhetősége, olvashatósága nem. A tudás és a hit viszonya bizony olykor feszültté válik, de a legjobb kapcsolatban is vannak hullámvölgyek.

A technika sosem helyettesíti a szenvedélyt, a tudás nem váltja ki a hitet. Amikor az ember elkezd technikai fogásokat gyakorolni, előbb-utóbb általában elveszti szem elől a célt, és elveszti az írás örömét. Amíg valami nem rutinból megy, amíg figyelni kell rá, addig nehéz. Ha elég sokat tanul, de keveset gyakorol az ember, mint például én is, akkor eljön az idő, hogy olyan sok mindenre akar odafigyelni, hogy már nem tudja élvezni, amit csinál.

Emlékszem, amikor a középsuliba jártam, és első regényemet írtam - amit Istennek hála, azóta is hét asztalfiók mélyen őrzök, hogy soha senki se láthassa -, éjszakákon keresztül nem aludtam, csak gépeltem, és állatira élveztem. Pedig a történet és a karakterek pocsékak voltak. De érdekelt a történet vége, érdekelt, mi lesz a szereplőkkel, izgultam értük, aggódtam miattuk.

A technika csak keret. Eszköz. Mindenki alaposan vésse a fejébe, hogy amint fontosabb lesz a szerszám, mint a munkadarab, a történet rossz lesz. Amint elfelejtjük, hogy az írásnak izzania kell odabent, hogy sokat kell jelentsen, onnantól rossz lesz, amit csinálunk. Aki nem hiszi, olvasson Nemerét.