Föld 2682

írta: Wyquin , júl 13

Nos, jó néhány észrevétel érkezett hevenyészett in medias res kezdésünkhöz, tehát itt az ideje a javítgatásnak. Mielőtt azonban belevágnánk, néhány szó a szerkesztési fázisról.
Amikor az ember megírja az aktuális jelenetet, szerencsés esetben van a fejében elképzelés arról, mit miért ír le. Induljunk ki ebből az alapállásból, mert amennyiben a másik lehetőséget tételezzük fel, akár el is felejthetjük a szerkesztési fázist. Olyankor az egyetlen lehetőség a del gomb vagy az iratmegsemmisítő.
Alapszabály, minden írónak! A SZERKESZTŐNEK MINDIG IGAZA VAN! De tényleg. Komolyan. Az egyetlen lehetősége az írónak egy szerkesztői észrevétellel kapcsolatban, hogy előadja a saját elképzelését a kifogásolt rész funkciójával, felépítésével kapcsolatban, aztán azt teszi, amit ezután a szerkesztő javasol. Pont. Mindkét oldal tapasztalatait magaménak mondhatom, még ha ez nem is valami egetverően hosszú tapasztalás, és azt kell mondjam, az egyetlen eset, mikor a szerkesztőnek nincs igaza, akkor van, mikor az író és a szerkesztő félreértik egymást.

No, persze ez olyan szerkesztő esetében igaz, aki valóban tudja, mit miért javasol. És bizony a jó szerkesztő ritka. Állatira. Úgyhogy, ha valaki esetleg beleszalad egy jó szerkesztőbe, akármilyen szadista fajta is, rebegjen hálaimát az éghez, és ragaszkodjon hozzá, mint magyar politikus a mandátumához.
Ezen alapokról indulva, vessük bele magunkat a javításba!

“2.) “- Azt a géntorzult jó, édes… - mondta, és mély levegőt vett. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte dühön.
Erőltetettnek érzem a káromkodást. Kicsit “szmírp” hatása van. Vagy túl korai, vagy eleve megvan ez a star-trek sci-fi beütése. Olyan bátortalan, mintha 12-es karika lenne a képernyő bal sarkában.
“Ó, a mutánskurva anyádat” egy fokkal jobb lenne.”

“nekem a “géntorzult jó édes” mint káromkodás nem jön be, szerintem nem véletlen, hogy civilizációnkkal egyidős a f*sz és tsai káromkodáscsoportja”

Nos, ez így nem teljesen igaz, viszont, lásd mint fent, akár igaz, akár nem, a szerkesztői javaslat attól még nem elvethető. Két dolgot tehetünk, egyrészt simán átírjuk a káromkodást, másrészt megtámogatjuk a finomkodó stílt valamivel. A karakterépítés nagyon korai fázisában vagyunk, az olvasó még nem ismeri a szereplőt, mi viszont igen. Azt is tudjuk, hogy milyen stílust szánunk neki és miért. Ennek fényében kell döntenünk a változtatásról.
Franck karaktere eléggé fegyelmezett, felelősségteljes, ráadásul nem kedveli a durva és erőszakos megoldásokat. Ez persze ebből a részből egyetlen olvasó számára sem derülhetett ki, éppen ezért fontos, hogy ilyen esetekben a szerkesztő és az író közötti kommunikáció megfelelő legyen.
A fentiek miatt én nem a mutánskurva anyádat fogom választani, viszont a szerkesztői javaslatnak is megpróbálok eleget tenni.

A teljes lekapcsolás a világítást is érintette, minden részlegben. Ha nem így lett volna, Thomas Franck őrnagy láthatta volna, hogyan esik szét a tizennégy órás molekulakísérlet eredménye, amikor az elektromágneses erőterek megszűntek. Egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul meredt a semmibe, majd bekapcsoltak a vészvilágítás saját telepekről működő lámpái, így homályosan bár, de megpillanthatta egész napos munkájának eredményét - a nagy semmit.
Az őrnagy mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte, fáradtságtól erőtlen dühön.

Rendben, elhagytuk a káromkodást, a kitalált keretek között tartottuk a karaktert, megoldottuk a szerkesztő szemét szúró problémát - legalábbis látszólag, az eredmény a következő fordulóban majd kiderül, most menjünk tovább!

“szerintem a való életben sem kérdeznek meg átlagos, normális emberek fennhangon maguktól dolgokat, és regényben sem hitelesebb”

Kezdő író koromban erre rögtön rávágtam, hogy bizony én szoktam fennhangon beszélni akkor is, ha egyedül vagyok. Sajnos ez a kutyát nem érdekli. Örök érvényű szabályként a következőt mondanám: A valóságnak nagyon hathatós eszközei vannak arra, hogy saját hitelességét bizonyítsa akkor is, amikor teljesen hihetetlen eseményekről van szó. Egyszeri írónak azonban tudomásul kell vennie, hogy csak akkor hiszik el a történetét, ha az hitelesnek is tűnik.

Más szóval, tök mindegy, hogy mennyire tudod, hogy a dolog a valóságban is megtörtént, ha nem tűnik hitelesnek, az olvasó nem fogja elhinni. Pont. És hogy milyen fura a valóság és a hihetőség viszonya, egy sztori. Néztem egy JAG részt, amiben egy sérült F-16-os pilótája úgy jutott baráti területre a gépével egy hegyvonulatot elhagyva, hogy a társa a saját gépe orrával megtámasztotta a levegőben a leszállóhorgát, és megtolta. Na, mondtam magamnak, ezt a baromságot! Egyrészt ehhez olyan precizitás kell, ami nem létezik, másrészt a hajtómű csóvája rögtön elhajítaná a másik gépet, arról nem is beszélve, hogy a gép burkolata sem bírná ki a terhelést.
Aztán, a rész végén jött a felirat, miszerint ezt a részt annak az A-4-es (asszem, de a típusban nem vagyok már biztos) pilótának az emlékének ajánlják, aki a vietnami háborúban több kilométeren keresztül ugyanígy tolta a társát, hogy ne ellenséges területen kelljen katapultálnia.

Nos, ez elég jó példa arra, mi az, amit íróként nem tehetsz meg. Nem fűzhetsz igazoló magyarázatot a jeleneteidhez, mint a fenti JAG részben a készítők, úgyhogy kénytelenek leszünk hitelesnek tűnni!

Mindazonáltal én makacsul ragaszkodom Franck ezen vonásához, nincs más választásom tehát, mint meggyőzni a szerkesztőt, hogy a dolog hiteles is lehet. Ehhez pedig ismét a támogatás módszerét választom.
Franck - bár ez az olvasó számára eddig nem derülhetett ki - azáltal rendezi a gondolatait, hogy hangosan kimondja őket, feszült helyzetben pedig nyugodtabb lesz tőle, ha beszélhet, akár hallja valaki, akár nem. Mivel azonban ezt nehéz ennyiben elmondani, meg nem is nagyon van rá lehetőség, egy új, és később más okból is hasznos elemet csempészünk a történetbe: a hangvezérelt számítógépeket. Aki ugyanis hozzászokik, hogy utasításait szavakkal adja meg, annak a magában beszélés nem szokatlan, sőt. Ha ezt az infót elrejtjük a sztoriban, akkor Franck viselkedése kap némi magyarázatot, és talán a szerkesztő nem kifogásolja majd.

Sejtette, hogy valami szokatlan történt, ezért megpróbálkozott a hangvezérelt belső kommunikátorral.
- Vészhívás, híd!
Semmi hatás.

Na, aztán majd meglátjuk, mit szól hozzá a szerkesztő. Menjünk tovább!

“A vészjelzőknek ilyenkor nem pont az lenne a dolguk, hogy a lépcsőkhöz és a vész esetén kiemelt fontosságú helyiségekhez vezessenek?”

De, igen. Nagyon fontos és hasznos kérdés. Alapvető logikai baki a történetben, amit vagy azonnal ki kell szedni, vagy valamilyen módon hihetővé kell tenni. A legtöbb sztorit ilyen apróságnak tűnő, valójában a történet hitelességét tökéletesen aláásó hibák teszik tönkre. Ismét két megoldás kínálkozik tehát, az egyik, hogy Franck elkezd gyalogolni a folyosón a piktogramok jelölte lépcsők felé, a másik, hogy az állomás teljes befejezését a Harán szándékoztak megejteni, és pár apróság, mint például bizonyos szintek festése, a kommunikátorok, ábrák elhelyezése a folyosón csak a teljes legénység felvétele utánra lett ütemezve. Igazából mindkét megoldást megírhatjuk, legfeljebb a szerkesztő majd kiválasztja, melyik illik jobban a helyzethez. Én az utóbbira szavaznék, de majd elválik. Nézzük hát a két megoldást!

Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot, közöttük a menekülő útvonalak halványan foszforeszkáló ábrájával. Sehol sem látta a lépcsők szimbólumát. - Hát, így elég sokáig fog tartani.

vagy

Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot. Az eligazító ábrák még csupán a híd környékén kerültek fel a falakra, a tíz technikusnak ez volt a legkisebb gondja az út alatt. Az ilyen munkák amúgy is a teljes legénység felvétele utánra voltak ütemezve. - Hát, így elég sokáig fog tartani.

Következő!

“a technikus megjelenése valahogy mindennapivá teszi a történteket. Az áramszünetről az elején sejtjük, hogy szokatlan, felkelti az érdeklődésünket, de a technikus annyira összeszedett, és Franck is olyan kevéssé van felzaklatva, hogy rögtön meg is nyugszunk. Meg akartál bennünket nyugtatni?”

“3.) A technikus jelenete. Lehet, hogy ez így reális vagy logikus, de hogy nem illik bele, szerintem az is biztos. Megjelenik, olyan, mint egy robot, elmondja mi a baj, lepasszolja a quest-itemet, elfut. “Uram, épp önt keresem.” Egyenszürke falból egyenszürke ajtóban egyenszürke technikus. Az egész in-medias-res le is ül tőle, persze nem mintha a fejünket kapkodnánk a történések sűrűjében. Legalább lenne benne valami, “az a kretén a harmadik szintről”, “életébe nem látta még ezt a fickót”, vagy “ezek mind egyformák”.”

Valóban, komolyan nem stimmel a jelenetnek ez a része, tehát itt, a többivel ellentétben nem ráncfelvarrás kell, hanem gyökeres átalakítás, koncepcionális váltás. Lássunk egy másik verziót a történésekre!

A javítás (a zárójeles részek a két előbbi verzió miatti változatok):

(A piktogramokat követve) (Találomra) jobbra indult. Néhány lámpányi távolságot tett meg, mikor ajtócsapódás zaját hallotta, aztán futó lépteket.
- Hé! - kiáltotta a homályba, s csak aztán jutott eszébe, hogy egyáltalán nem biztos, hogy akit hallott, a legénységhez tartozik. Az oldalfegyverét szokás szerint megint a szobájában hagyta, ezért mikor a léptek közeledni kezdtek hozzá, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát.
- Ki maga? - Az ismeretlen elővigyázatosan, faltól falig osont, hogy a lámpák ne világítsák meg.
- Thomas Franck őrnagy. - Ő maga is megállt két lámpa között, és falhoz lapult. A másik erre a fénybe lépett, és Franck megkönnyebbülten ismerte fel a technikusok szürke egyenruháját.
- Ön az egyik részlegvezető, igaz, uram? - a technikus közelebb jött. Az őrnagy halványan ismerősnek találta az arcát, talán valamelyik eligazításon látta.
- Igen.
- A belső kommunikáció nem működik, de ezen elérheti Alver ezredest - a férfi felé nyújtott egy adóvevőt. - Minden részlegvezetőnek jelentkeznie kell a parancsnoknál.
- Rendben. Mi folyik itt?
- Bár tudnám, uram! Azt a parancsot kaptam, hogy menjek az egyik cirkálóra, és ellenőrizzem a számítógépet, és hogy emiatt van a teljes lekapcsolás. Ha találkozom közben részlegvezetőkkel, át kell adnom ezeket az adóvevőket. Ennyit mondtak, semmi többet. Elnézést, uram, de mennem kell.
Franck biccentett, viszonozta a férfi tisztelgését, aztán figyelte, ahogy eltűnik a folyosó homályában. Elgondolkodva sétált tovább, a lépcsőt keresve, közben lenyomta az adóvevő gombját.
- Itt Franck - szólt bele.

Na, ennyi az első javítás, ezek után így néz ki a kezdés összerakva:

A teljes lekapcsolás a világítást is érintette, minden részlegben. Ha nem így lett volna, Thomas Franck őrnagy láthatta volna, hogyan esik szét a tizennégy órás molekulakísérlet eredménye, amikor az elektromágneses erőterek megszűntek. Egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul meredt a semmibe, majd bekapcsoltak a vészvilágítás saját telepekről működő lámpái, így homályosan bár, de megpillanthatta egész napos munkájának eredményét - a nagy semmit.
Az őrnagy mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte, fáradtságtól erőtlen dühön. Sejtette, hogy valami szokatlan történt, ezért megpróbálkozott a hangvezérelt belső kommunikátorral.
- Vészhívás, híd!
Semmi hatás.
- Remek. - Az őrnagy körülnézett a laborban, melyből most leginkább csak a három vészlámpa néhány méteres környékét látta. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, és amennyire tudta, párszáz méteres körzetben sem. Csak két molekuláris vegyész kapott helyet a legénységben, a társa éppen az igazak álmát aludta vagy négy szinttel feljebb. Erről viszont felvillant benne a gyanú, hogy a liftek sem működnek, és felsóhajtott a gondolatra, hogy a hídtól tizennyolc emelet választja el.
Az ajtóhoz lépett, és csak akkor jött rá, hogy nem fog kinyílni, mikor már csaknem nekiment. Egy pillanatra el kellett tűnődnie rajta, hogyan is kell kinyitni kézzel. Csaknem nyolc hónapja már, hogy az állomás kezelését bemutató kurzust elvégezték, de sosem gondolta, hogy komolyan hasznát veheti az ott tanultaknak. Végül, némi keresgélés után megtalálta a panelt, ami a megfelelő kart rejtette. Meghúzta, és hallotta, ahogy a halk szisszenéssel megszűnik a pneumatika nyomása. Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tíz méterenként látott egy-egy foltot, közöttük a menekülő útvonalak halványan foszforeszkáló ábrájával. Sehol sem látta a lépcsők szimbólumát. - Hát, így elég sokáig fog tartani.
(Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot. Az eligazító ábrák még csupán a híd környékén kerültek fel a falakra, a tíz technikusnak ez volt a legkisebb gondja az út alatt. Az ilyen munkák amúgy is a teljes legénység felvétele utánra voltak ütemezve. - Hát, így elég sokáig fog tartani.)
(A piktogramokat követve) (Találomra) jobbra indult. Néhány lámpányi távolság tett meg, mikor ajtócsapódás zaját hallotta, aztán futó lépteket.
- Hé! - kiáltotta a homályba, s csak aztán jutott eszébe, hogy egyáltalán nem biztos, hogy akit hallott, a legénységhez tartozik. A fegyverét megint a szobájában hagyta, ezért mikor a léptek közeledni kezdtek hozzá, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát.
- Ki maga? - az ismeretlen elővigyázatosan, faltól falig osont, hogy a lámpák ne világítsák meg.
- Thomas Franck őrnagy. - Ő maga is megállt két lámpa között, és falhoz lapult. A másik erre a fénybe lépett, és Franck megkönnyebbülten ismerte fel a technikusok szürke egyenruháját.
- Ön az egyik részlegvezető, igaz, uram? - a technikus közelebb jött. Az őrnagy halványan ismerősnek találta az arcát, talán valamelyik eligazításon látta.
- Igen.
- A belső kommunikáció nem működik, de ezen elérheti Alver ezredest - a férfi felé nyújtott egy adóvevőt. - Minden részlegvezetőnek jelentkeznie kell a parancsnoknál.
- Rendben. Mi folyik itt?
- Bár tudnám, uram! Azt a parancsot kaptam, hogy menjek az egyik cirkálóra, és ellenőrizzem a számítógépet, és hogy emiatt van a teljes lekapcsolás. Ha találkozom közben részlegvezetőkkel, át kell adnom ezeket az adóvevőket. Ennyit mondtak, semmi többet. Elnézést, uram, de mennem kell.
Franck biccentett, viszonozta a férfi tisztelgését, aztán figyelte, ahogy eltűnik a folyosó homályában. Elgondolkodva sétált tovább, a lépcsőt keresve, közben lenyomta az adóvevő gombját.
- Itt Franck - szólt bele.
- Itt Alver ezredes, azonnal jelentkezzen a taktikai eligazítóban!
Franck egy pillanatig habozott a válasszal, és azon gondolkodott, vajon megkérdezze-e, hogy hol is van a taktikai eligazító, vagy próbáljon odatalálni magától. Az ezredes azonban kis szünet után folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Tizenegyedik szint, a lépcsőtől jobbra, a második balra, negyedik ajtó.
- Igen, uram! - vágta rá Franck, és miközben sietősen megindult a lépcső felé, ahonnan a technikus előbukkant, az járt az eszében, vajon hányan kérdezték meg előtte, hol a taktikai eligazító.
Jó negyedórával később érkezett meg a terembe, csaknem utolsóként. Amint belépett, elvakította a fényár. Hunyorogva megállapította, hogy sehol sincsenek hordozható generátorok, tehát a taktikai eligazítónak volt saját, külön energiaellátása. Az ötvenöt főnyi legénységből tizenhatan voltak részlegvezető beosztásban, és még négyen alkották az állomást irányító vezérkar magját. Franck úgy látta, csak négyen hiányoztak, mikor belépett. Biccentett az asztal körül ülőknek, a parancsnok pedig intett neki, hogy üljön le. Alig foglalt helyet Dr. Joana Ten-en, a hidroponika vezetője és Alan Hiosi, a biztonsági erők parancsnoka között, mikor belépett a hiányzó négy ember, utolsónak Malcolm Errun, a karbantartók főnöke. Amikor Alver ezredesre nézett, alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán leült ő is. Franck most már igazán kíváncsi volt, mire ez a felhajtás.
Alver ezredes végigpillantott mindannyiukon, aztán belevágott.
- Az állomás nem a Harához érkezett. És mivel valaki vagy valami a teljes navigációs adatbázist törölte az állomás valamennyi számítógépéről és a hajókéról is, fogalmunk sincs, hol vagyunk. És arról se sok, hogyan fogjuk megállapítani. Ötletek?

Azt a pár elírást, meg szóhasználati hibát, amit még említettetek, igyekeztem kijavítani, de külön nem emeltem ki. Most tehát megvan a második - pontosabban a harmadik - verzió az in medias resből, lássuk, az olvasók szerint hogyan sikerült?