Ebben az esetben, mint a fenti példában, Briannek tökéletesen igaza van abban, hogy az in medias res kezdésünk nem működik. Ez természetesen az én hibám. Van némi összefüggés a terjedelmi választás és a kezdés fajtái között. Azok az írók, akik jók novellistaként, általában jól bánnak az in medias res kezdéssel, mert a novella műfaja megköveteli a gyors kezdést. Én jobban kedvelem a hosszabb írásokat, és a kifejtős kezdéseket, tehát nekem nem áll igazán kézre ez a bevezetés. Ami viszont a rossz kiindulási alapot illeti, kicsit más a véleményünk.

Nevezetesen én nem akarnék egy militarista hangvételű sci-fit olvasni, amelyben egy űrhajón ácsorognak a szereplők, és valami baj van. Annyi mindenre gondolok én, miközben Föld 2682, vagy a sci-fi kifejezés elhangzik; posztapokaliptikus világok, időcsavarok, társadalmi jellegű problémák… persze ez csak az én ízlésem kérdése, mégis… egy “őrnagy” jelölésű szereplő bennem nulla szimpátiát nem vált ki, ha engem kérdel.

Értem és megértem a problémát, de úgy nemigen lehet írni, hogy az ember azt latolgatja, az olvasó vajon mit akar olvasni. Ha azt mondod, hogy ez a kezdés benned nem keltette fel a vágyat, hogy tovább olvasd, bólogatok és igazat adok. Ha azt mondod, te mást olvasnál, arra viszont csak azt tudom mondani, hogy sajnálom, de én ezt akarom megírni.

Olvasóként mindenkinek elvitathatatlan joga, hogy eldönthesse, milyen művet akar a kezébe venni. Ez alól némi kivételt képeznek a kötelező olvasmányok, de ez más tészta. Íróként mindenkinek elvitathatatlan joga, hogy azt írjon, amit csak akar. Bár itt kicsivel talán több a korlát, úgy mint etika, ízlés, törvények, de ne menjünk el extrémbe. Más szóval, az írás és az olvasás témaválasztása olyan személyes döntés, amit véleményem szerint nincs értelme (és ami azt illeti szvsz nem is illik) megpróbálni megváltoztatni. Persze itt is fel tudok hozni kivételt, egy szülőnek ez a kérdés egészen más módon kihívás, és hogy olyasmit adjunk gyermekeink kezébe, amit érdemes is elolvasni, kötelességünk.

Jelen esetben viszont, ha nem értettem félre Briant, akkor csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom, ha a téma nem érdekel.

Még annyit ehhez a kezdéshez, hogy amennyiben ezzel akarnám folytatni, sürgősen ki kéne dolgozni az állomás nagyjábóli elrendezését, a személyzetet, amihez persze szükség van a részlegek felsorolására is. Úgyhogy ehhez a kezdéshez most megint sok háttérmunka kellene. Amit persze nem úszunk meg akkor sem, ha más kezdést választunk, legfeljebb elodázzuk kissé a munkát. Ez nem feltétlenül jelent felesleges halogatást, a kifejtős kezdések egy részében ugyanis az állomás is bemutatásra kerül. Vagyis van időnk átgondolni a felépítést, a háttérmunka egy része belekerül a szövegbe, azaz megvan a “nem dolgoztam hiába” illúzió is.

Ezennel tehát lezárom az in medias res projektet, és nekilátok a kifejtős kezdésnek. Ezek változatairól a következő bejegyzésben fogok írni, és remélhetőleg ez lényegesen rövidebb idő alatt észül majd el, mint ez.

No, persze ez olyan szerkesztő esetében igaz, aki valóban tudja, mit miért javasol. És bizony a jó szerkesztő ritka. Állatira. Úgyhogy, ha valaki esetleg beleszalad egy jó szerkesztőbe, akármilyen szadista fajta is, rebegjen hálaimát az éghez, és ragaszkodjon hozzá, mint magyar politikus a mandátumához.
Ezen alapokról indulva, vessük bele magunkat a javításba!

“2.) “- Azt a géntorzult jó, édes… - mondta, és mély levegőt vett. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte dühön.
Erőltetettnek érzem a káromkodást. Kicsit “szmírp” hatása van. Vagy túl korai, vagy eleve megvan ez a star-trek sci-fi beütése. Olyan bátortalan, mintha 12-es karika lenne a képernyő bal sarkában.
“Ó, a mutánskurva anyádat” egy fokkal jobb lenne.”

“nekem a “géntorzult jó édes” mint káromkodás nem jön be, szerintem nem véletlen, hogy civilizációnkkal egyidős a f*sz és tsai káromkodáscsoportja”

Nos, ez így nem teljesen igaz, viszont, lásd mint fent, akár igaz, akár nem, a szerkesztői javaslat attól még nem elvethető. Két dolgot tehetünk, egyrészt simán átírjuk a káromkodást, másrészt megtámogatjuk a finomkodó stílt valamivel. A karakterépítés nagyon korai fázisában vagyunk, az olvasó még nem ismeri a szereplőt, mi viszont igen. Azt is tudjuk, hogy milyen stílust szánunk neki és miért. Ennek fényében kell döntenünk a változtatásról.
Franck karaktere eléggé fegyelmezett, felelősségteljes, ráadásul nem kedveli a durva és erőszakos megoldásokat. Ez persze ebből a részből egyetlen olvasó számára sem derülhetett ki, éppen ezért fontos, hogy ilyen esetekben a szerkesztő és az író közötti kommunikáció megfelelő legyen.
A fentiek miatt én nem a mutánskurva anyádat fogom választani, viszont a szerkesztői javaslatnak is megpróbálok eleget tenni.

A teljes lekapcsolás a világítást is érintette, minden részlegben. Ha nem így lett volna, Thomas Franck őrnagy láthatta volna, hogyan esik szét a tizennégy órás molekulakísérlet eredménye, amikor az elektromágneses erőterek megszűntek. Egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul meredt a semmibe, majd bekapcsoltak a vészvilágítás saját telepekről működő lámpái, így homályosan bár, de megpillanthatta egész napos munkájának eredményét - a nagy semmit.
Az őrnagy mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte, fáradtságtól erőtlen dühön.

Rendben, elhagytuk a káromkodást, a kitalált keretek között tartottuk a karaktert, megoldottuk a szerkesztő szemét szúró problémát - legalábbis látszólag, az eredmény a következő fordulóban majd kiderül, most menjünk tovább!

“szerintem a való életben sem kérdeznek meg átlagos, normális emberek fennhangon maguktól dolgokat, és regényben sem hitelesebb”

Kezdő író koromban erre rögtön rávágtam, hogy bizony én szoktam fennhangon beszélni akkor is, ha egyedül vagyok. Sajnos ez a kutyát nem érdekli. Örök érvényű szabályként a következőt mondanám: A valóságnak nagyon hathatós eszközei vannak arra, hogy saját hitelességét bizonyítsa akkor is, amikor teljesen hihetetlen eseményekről van szó. Egyszeri írónak azonban tudomásul kell vennie, hogy csak akkor hiszik el a történetét, ha az hitelesnek is tűnik.

Más szóval, tök mindegy, hogy mennyire tudod, hogy a dolog a valóságban is megtörtént, ha nem tűnik hitelesnek, az olvasó nem fogja elhinni. Pont. És hogy milyen fura a valóság és a hihetőség viszonya, egy sztori. Néztem egy JAG részt, amiben egy sérült F-16-os pilótája úgy jutott baráti területre a gépével egy hegyvonulatot elhagyva, hogy a társa a saját gépe orrával megtámasztotta a levegőben a leszállóhorgát, és megtolta. Na, mondtam magamnak, ezt a baromságot! Egyrészt ehhez olyan precizitás kell, ami nem létezik, másrészt a hajtómű csóvája rögtön elhajítaná a másik gépet, arról nem is beszélve, hogy a gép burkolata sem bírná ki a terhelést.
Aztán, a rész végén jött a felirat, miszerint ezt a részt annak az A-4-es (asszem, de a típusban nem vagyok már biztos) pilótának az emlékének ajánlják, aki a vietnami háborúban több kilométeren keresztül ugyanígy tolta a társát, hogy ne ellenséges területen kelljen katapultálnia.

Nos, ez elég jó példa arra, mi az, amit íróként nem tehetsz meg. Nem fűzhetsz igazoló magyarázatot a jeleneteidhez, mint a fenti JAG részben a készítők, úgyhogy kénytelenek leszünk hitelesnek tűnni!

Mindazonáltal én makacsul ragaszkodom Franck ezen vonásához, nincs más választásom tehát, mint meggyőzni a szerkesztőt, hogy a dolog hiteles is lehet. Ehhez pedig ismét a támogatás módszerét választom.
Franck - bár ez az olvasó számára eddig nem derülhetett ki - azáltal rendezi a gondolatait, hogy hangosan kimondja őket, feszült helyzetben pedig nyugodtabb lesz tőle, ha beszélhet, akár hallja valaki, akár nem. Mivel azonban ezt nehéz ennyiben elmondani, meg nem is nagyon van rá lehetőség, egy új, és később más okból is hasznos elemet csempészünk a történetbe: a hangvezérelt számítógépeket. Aki ugyanis hozzászokik, hogy utasításait szavakkal adja meg, annak a magában beszélés nem szokatlan, sőt. Ha ezt az infót elrejtjük a sztoriban, akkor Franck viselkedése kap némi magyarázatot, és talán a szerkesztő nem kifogásolja majd.

Sejtette, hogy valami szokatlan történt, ezért megpróbálkozott a hangvezérelt belső kommunikátorral.
- Vészhívás, híd!
Semmi hatás.

Na, aztán majd meglátjuk, mit szól hozzá a szerkesztő. Menjünk tovább!

“A vészjelzőknek ilyenkor nem pont az lenne a dolguk, hogy a lépcsőkhöz és a vész esetén kiemelt fontosságú helyiségekhez vezessenek?”

De, igen. Nagyon fontos és hasznos kérdés. Alapvető logikai baki a történetben, amit vagy azonnal ki kell szedni, vagy valamilyen módon hihetővé kell tenni. A legtöbb sztorit ilyen apróságnak tűnő, valójában a történet hitelességét tökéletesen aláásó hibák teszik tönkre. Ismét két megoldás kínálkozik tehát, az egyik, hogy Franck elkezd gyalogolni a folyosón a piktogramok jelölte lépcsők felé, a másik, hogy az állomás teljes befejezését a Harán szándékoztak megejteni, és pár apróság, mint például bizonyos szintek festése, a kommunikátorok, ábrák elhelyezése a folyosón csak a teljes legénység felvétele utánra lett ütemezve. Igazából mindkét megoldást megírhatjuk, legfeljebb a szerkesztő majd kiválasztja, melyik illik jobban a helyzethez. Én az utóbbira szavaznék, de majd elválik. Nézzük hát a két megoldást!

Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot, közöttük a menekülő útvonalak halványan foszforeszkáló ábrájával. Sehol sem látta a lépcsők szimbólumát. - Hát, így elég sokáig fog tartani.

vagy

Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot. Az eligazító ábrák még csupán a híd környékén kerültek fel a falakra, a tíz technikusnak ez volt a legkisebb gondja az út alatt. Az ilyen munkák amúgy is a teljes legénység felvétele utánra voltak ütemezve. - Hát, így elég sokáig fog tartani.

Következő!

“a technikus megjelenése valahogy mindennapivá teszi a történteket. Az áramszünetről az elején sejtjük, hogy szokatlan, felkelti az érdeklődésünket, de a technikus annyira összeszedett, és Franck is olyan kevéssé van felzaklatva, hogy rögtön meg is nyugszunk. Meg akartál bennünket nyugtatni?”

“3.) A technikus jelenete. Lehet, hogy ez így reális vagy logikus, de hogy nem illik bele, szerintem az is biztos. Megjelenik, olyan, mint egy robot, elmondja mi a baj, lepasszolja a quest-itemet, elfut. “Uram, épp önt keresem.” Egyenszürke falból egyenszürke ajtóban egyenszürke technikus. Az egész in-medias-res le is ül tőle, persze nem mintha a fejünket kapkodnánk a történések sűrűjében. Legalább lenne benne valami, “az a kretén a harmadik szintről”, “életébe nem látta még ezt a fickót”, vagy “ezek mind egyformák”.”

Valóban, komolyan nem stimmel a jelenetnek ez a része, tehát itt, a többivel ellentétben nem ráncfelvarrás kell, hanem gyökeres átalakítás, koncepcionális váltás. Lássunk egy másik verziót a történésekre!

A javítás (a zárójeles részek a két előbbi verzió miatti változatok):

(A piktogramokat követve) (Találomra) jobbra indult. Néhány lámpányi távolságot tett meg, mikor ajtócsapódás zaját hallotta, aztán futó lépteket.
- Hé! - kiáltotta a homályba, s csak aztán jutott eszébe, hogy egyáltalán nem biztos, hogy akit hallott, a legénységhez tartozik. Az oldalfegyverét szokás szerint megint a szobájában hagyta, ezért mikor a léptek közeledni kezdtek hozzá, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát.
- Ki maga? - Az ismeretlen elővigyázatosan, faltól falig osont, hogy a lámpák ne világítsák meg.
- Thomas Franck őrnagy. - Ő maga is megállt két lámpa között, és falhoz lapult. A másik erre a fénybe lépett, és Franck megkönnyebbülten ismerte fel a technikusok szürke egyenruháját.
- Ön az egyik részlegvezető, igaz, uram? - a technikus közelebb jött. Az őrnagy halványan ismerősnek találta az arcát, talán valamelyik eligazításon látta.
- Igen.
- A belső kommunikáció nem működik, de ezen elérheti Alver ezredest - a férfi felé nyújtott egy adóvevőt. - Minden részlegvezetőnek jelentkeznie kell a parancsnoknál.
- Rendben. Mi folyik itt?
- Bár tudnám, uram! Azt a parancsot kaptam, hogy menjek az egyik cirkálóra, és ellenőrizzem a számítógépet, és hogy emiatt van a teljes lekapcsolás. Ha találkozom közben részlegvezetőkkel, át kell adnom ezeket az adóvevőket. Ennyit mondtak, semmi többet. Elnézést, uram, de mennem kell.
Franck biccentett, viszonozta a férfi tisztelgését, aztán figyelte, ahogy eltűnik a folyosó homályában. Elgondolkodva sétált tovább, a lépcsőt keresve, közben lenyomta az adóvevő gombját.
- Itt Franck - szólt bele.

Na, ennyi az első javítás, ezek után így néz ki a kezdés összerakva:

A teljes lekapcsolás a világítást is érintette, minden részlegben. Ha nem így lett volna, Thomas Franck őrnagy láthatta volna, hogyan esik szét a tizennégy órás molekulakísérlet eredménye, amikor az elektromágneses erőterek megszűntek. Egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul meredt a semmibe, majd bekapcsoltak a vészvilágítás saját telepekről működő lámpái, így homályosan bár, de megpillanthatta egész napos munkájának eredményét - a nagy semmit.
Az őrnagy mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte, fáradtságtól erőtlen dühön. Sejtette, hogy valami szokatlan történt, ezért megpróbálkozott a hangvezérelt belső kommunikátorral.
- Vészhívás, híd!
Semmi hatás.
- Remek. - Az őrnagy körülnézett a laborban, melyből most leginkább csak a három vészlámpa néhány méteres környékét látta. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, és amennyire tudta, párszáz méteres körzetben sem. Csak két molekuláris vegyész kapott helyet a legénységben, a társa éppen az igazak álmát aludta vagy négy szinttel feljebb. Erről viszont felvillant benne a gyanú, hogy a liftek sem működnek, és felsóhajtott a gondolatra, hogy a hídtól tizennyolc emelet választja el.
Az ajtóhoz lépett, és csak akkor jött rá, hogy nem fog kinyílni, mikor már csaknem nekiment. Egy pillanatra el kellett tűnődnie rajta, hogyan is kell kinyitni kézzel. Csaknem nyolc hónapja már, hogy az állomás kezelését bemutató kurzust elvégezték, de sosem gondolta, hogy komolyan hasznát veheti az ott tanultaknak. Végül, némi keresgélés után megtalálta a panelt, ami a megfelelő kart rejtette. Meghúzta, és hallotta, ahogy a halk szisszenéssel megszűnik a pneumatika nyomása. Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tíz méterenként látott egy-egy foltot, közöttük a menekülő útvonalak halványan foszforeszkáló ábrájával. Sehol sem látta a lépcsők szimbólumát. - Hát, így elég sokáig fog tartani.
(Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot. Az eligazító ábrák még csupán a híd környékén kerültek fel a falakra, a tíz technikusnak ez volt a legkisebb gondja az út alatt. Az ilyen munkák amúgy is a teljes legénység felvétele utánra voltak ütemezve. - Hát, így elég sokáig fog tartani.)
(A piktogramokat követve) (Találomra) jobbra indult. Néhány lámpányi távolság tett meg, mikor ajtócsapódás zaját hallotta, aztán futó lépteket.
- Hé! - kiáltotta a homályba, s csak aztán jutott eszébe, hogy egyáltalán nem biztos, hogy akit hallott, a legénységhez tartozik. A fegyverét megint a szobájában hagyta, ezért mikor a léptek közeledni kezdtek hozzá, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát.
- Ki maga? - az ismeretlen elővigyázatosan, faltól falig osont, hogy a lámpák ne világítsák meg.
- Thomas Franck őrnagy. - Ő maga is megállt két lámpa között, és falhoz lapult. A másik erre a fénybe lépett, és Franck megkönnyebbülten ismerte fel a technikusok szürke egyenruháját.
- Ön az egyik részlegvezető, igaz, uram? - a technikus közelebb jött. Az őrnagy halványan ismerősnek találta az arcát, talán valamelyik eligazításon látta.
- Igen.
- A belső kommunikáció nem működik, de ezen elérheti Alver ezredest - a férfi felé nyújtott egy adóvevőt. - Minden részlegvezetőnek jelentkeznie kell a parancsnoknál.
- Rendben. Mi folyik itt?
- Bár tudnám, uram! Azt a parancsot kaptam, hogy menjek az egyik cirkálóra, és ellenőrizzem a számítógépet, és hogy emiatt van a teljes lekapcsolás. Ha találkozom közben részlegvezetőkkel, át kell adnom ezeket az adóvevőket. Ennyit mondtak, semmi többet. Elnézést, uram, de mennem kell.
Franck biccentett, viszonozta a férfi tisztelgését, aztán figyelte, ahogy eltűnik a folyosó homályában. Elgondolkodva sétált tovább, a lépcsőt keresve, közben lenyomta az adóvevő gombját.
- Itt Franck - szólt bele.
- Itt Alver ezredes, azonnal jelentkezzen a taktikai eligazítóban!
Franck egy pillanatig habozott a válasszal, és azon gondolkodott, vajon megkérdezze-e, hogy hol is van a taktikai eligazító, vagy próbáljon odatalálni magától. Az ezredes azonban kis szünet után folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Tizenegyedik szint, a lépcsőtől jobbra, a második balra, negyedik ajtó.
- Igen, uram! - vágta rá Franck, és miközben sietősen megindult a lépcső felé, ahonnan a technikus előbukkant, az járt az eszében, vajon hányan kérdezték meg előtte, hol a taktikai eligazító.
Jó negyedórával később érkezett meg a terembe, csaknem utolsóként. Amint belépett, elvakította a fényár. Hunyorogva megállapította, hogy sehol sincsenek hordozható generátorok, tehát a taktikai eligazítónak volt saját, külön energiaellátása. Az ötvenöt főnyi legénységből tizenhatan voltak részlegvezető beosztásban, és még négyen alkották az állomást irányító vezérkar magját. Franck úgy látta, csak négyen hiányoztak, mikor belépett. Biccentett az asztal körül ülőknek, a parancsnok pedig intett neki, hogy üljön le. Alig foglalt helyet Dr. Joana Ten-en, a hidroponika vezetője és Alan Hiosi, a biztonsági erők parancsnoka között, mikor belépett a hiányzó négy ember, utolsónak Malcolm Errun, a karbantartók főnöke. Amikor Alver ezredesre nézett, alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán leült ő is. Franck most már igazán kíváncsi volt, mire ez a felhajtás.
Alver ezredes végigpillantott mindannyiukon, aztán belevágott.
- Az állomás nem a Harához érkezett. És mivel valaki vagy valami a teljes navigációs adatbázist törölte az állomás valamennyi számítógépéről és a hajókéról is, fogalmunk sincs, hol vagyunk. És arról se sok, hogyan fogjuk megállapítani. Ötletek?

Azt a pár elírást, meg szóhasználati hibát, amit még említettetek, igyekeztem kijavítani, de külön nem emeltem ki. Most tehát megvan a második - pontosabban a harmadik - verzió az in medias resből, lássuk, az olvasók szerint hogyan sikerült?

A kezdés mikéntjével már sokat elárulsz az olvasónak. Akkor is, ha ő ennek akkor még nincs tudatában. Mármint, hogy elárultak neki valamit. Ne ringassuk magunkat tévhitekbe, az írók többségének isteni mázlijára az olvasók jelentős része legfeljebb homályosan érzi, hogy ha valami szándékosan történik a szövegben, és csak nagyon sok finom, vagy néhány nagyon durva utalás az, ami szemet szúr neki.
Ez azonban nem ment fel egyetlen tollforgatót és billentyűzet koptatót sem az alól, ha rosszul oldja meg a feladatot. Így hát most vegyük sorra a kezdéseket, és hogy milyen hatást érhetünk el velük, valamint, hogy milyen történethez illenek vagy milyen ígéret rejlik bennük.

In medias res

Az ilyen kezdés azt jelenti, hogy csapjunk a lecsóba, vágjunk a közepébe, dobjuk be az olvasót a mély vízbe, indítsunk egy olyan pontról a történetet, ahol már javában folynak az események.
Ennek a kezdésnek legnagyobb előnye, hogy nyithatunk akcióval, mozgalmas jelenettel, konfliktussal. Hátránya pedig… nos, pont ugyanez. Tudomásul kell vennünk, hogy a kezdő jelenet mindössze arra szolgálhat, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését, mert a karakterekhez kötődés hiányában - hiszen még nem is ismerik egymást! - mindenféle veszteség és dráma nagy részt elhúz a közönség mellett.
Az in medias res kezdést olyankor érdemes fontolgatni, amikor olyan történetet írunk, ami kicsit lassú a kifejtés szakaszában, és félő, hogy az olvasók és szerkesztők többsége előbb megunja, mintsem elérnénk a lényeghez. Ilyenkor bedobjuk a konfliktot a kezdésben, majd mondjuk két szálra szedjük a történetet és egyrészt kibontjuk a problémát, másrészt apránként elmondjuk az előzményeket. Ügyesen játszva a méretekkel, az aktív-passzív jelenetekkel, és az egymásnak felelgetős, ellenpontos karakterbehozatalokkal nagyon helyre kis történetvezetést lehet rittyenteni.

- Azonnal kapcsoljon le minden működő számítógépet! Szüntessenek meg minden energiaellátást a hajón!
A parancsnok a pillanatnyi habozás láttán félrebillentette a fejét, és felvonta szemöldökét. A három férfi ismerte már ezt a pillantást, és végre megmozdultak. Két perccel később az Egyetlen néma és sötét tömegként sodródott a nyílt űrben.
A hídon a parancsnok lassan elfordult a vakká vált képernyőktől. A vészvilágítás halvány, kékes fénye csaknem meghitté változtatta a funkcionalitás jegyében tervezett helyiséget.
- A részlegvezetők legyenek negyedóra múlva a taktikai eligazítóban! - mondta. - Osszanak szét adóvevőket, a belső kommunikáció sem kaphat energiát.
- Jelenleg nincs navigáció, pályairányítás és érzékelés, uram!
A parancsnok bólintott.
- Úgy van, hadnagy. Szedjen össze öt embert és az egyik cirkálóval nézzen körül. Vigyen egy műszerészt és indulás előtt kapcsolja le a cirkáló minden kommunikációs rendszerét!
- Igen, uram. De ha nem tudjuk értesíteni, hogyan…
- Nem fognak értesíteni. Bármit is talál a közelben, ami veszélyeztetheti a hajókat, megsemmisíti vagy eltéríti.
- Igen, uram!
- Leléphetnek!
A parancsnok megvárta, míg a fotocellás ajtókat szétnyitják, és eltűnnek a folyosó félhomályában, aztán lassan leült a székébe. Felnézett a sötétbe vesző mennyezetre, és felsóhajtott.
- Jól kezdődik - mondta a néma teremnek. - Még jó, hogy azért vagyunk csak ennyien, hogy a küldetés biztonságos legyen!

A félreértések elkerülése végett, most szögezném le: ez szar. Nagyon. Akinek esetleg tetszett volna a fenti szörnyűség, inkább kezdjen valami mást olvasni, mondjuk Salvatore-t.
Akinek nem, töprengjen el rajta, egészen pontosan miért is rossz a jelenet, mielőtt tovább olvasna.

Nos, az első in medias res kezdésünk több okból is pocsék. Az egyik, hogy én mindig is is gyatra kezdéseket írok elsőre, tehát általában inkább csupán vázlatnak tekintem, mintsem rendes jelenetnek.
A másik ok, hogy az ördög a részletekben búvik meg. Ezzel remélhetőleg a napi közhelyadagunkat is letudtuk, viszont a tény ettől tény marad. Ebben a jelenetben semmit, de semmit nem tudunk meg a szereplőkről, a helyszínről, sőt, szinte semmiről. Márpedig a képzelet szülte történetek esetében - igazából minden történet esetében, de a valóságban is megtörténteknél egy jó írót nem nagyon kell erre külön figyelmeztetni - az olvasót és a sztorit azok az apró részletek kötik, köthetik össze, amelyek a valóságosság illúziójával ruházzák fel az írást.
A ruha, amit a szereplők viselnek, a környezet szembetűnő apróságai, a karakterek egyéni viselkedése stb. mind arra valók, hogy elhitessék az olvasóval, ezek nem csupán eszközök, amikkel letömünk a torkán valami mondanivalót, hanem létező tárgyak, helyszínek, emberek. Saját történettel, külsővel és az utóbbiaknál vágyakkal, érzésekkel.

Ezek azonban csak a legfontosabb hibák, s hogy azért ne kelljen túl sokszor - így is lesz elég meló vele, az biztos - újraírni, néhány egyéb hiányosságot is érdemes rögvest kiküszöbölni.
Az egyik, ha nem is hiányosság, de megfontolatlanság, a nézőpont karakter választása. Nem véletlen, hogy Sir Arthur Conan Doyle Dr. Watsont választotta Holmes helyett. Nekem is érdemesebb lenne egy másik szempontból láttatni a parancsnokot, mindenképpen több mozgásterem marad, ha más előnye nincs is - de persze lesz.
Akkor hát csupán az maradt, hogy kiválasszuk a szemszöget, amiből a történetet mesélni fogjuk. A legegyszerűbb, ha most egy szaktekintélyt idézek, mégpedig jó hosszan, következzék tehát Orson Scott Card Characters &Viewpoint című könyve egy részlete, Stöki tolmácsolásában (Néha kifejezetten hasznos, ha az ember öt évet tölt egy írókörben…)

Karakternézőpontok előadás: osc_cv_kilencedik_eloadas_kepekkel

Melegen ajánlom a folytatás előtti elolvasást, sokkal érthetőbb lesz tőle a hátralévő rész.

Nos, miután ilyen szépen körbejártuk a témát, és elláttuk magunkat a nézőpontok ismeretével, az egyszerűség kedvéért én is az arany középúttal kezdek, E/3, enyhe átitatottság, in medias res, mellékszereplő szemszög. Nah, lássuk, hogy megy másodszorra!

A teljes lekapcsolás a világítást is érintette, minden részlegben. Ha nem így lett volna, Thomas Franck őrnagy láthatta volna, hogyan esik szét a tizennégy órás molekulakísérlet eredménye, amikor az elektromágneses erőterek megszűntek. A férfi egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul meredt a semmibe, majd bekapcsoltak a vészvilágítás saját telepekről működő lámpái, így homályosan bár, de megpillanthatta egész napos munkájának eredményét - a nagy semmit.
- Azt a géntorzult jó, édes… - mondta, és mély levegőt vett. Racionális énje hamar felülkerekedett a kudarc szülte dühön. Sejtette, hogy valami szokatlan történt, ezért felállt, és próbaképpen megnyomta a belső kommunikátor érintőképernyőjét. Semmi hatás.
- Remek - az őrnagy körülnézett a laborban, melyből most leginkább csak a három vészlámpa néhány méteres környékét látta. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben, és amennyire tudta, párszáz méteres körzetben sem. Csak két molekuláris vegyész kapott helyet a legénységben, a társa éppen az igazak álmát aludta vagy négy szinttel feljebb. A szintekről Franck eszébe jutott, hogy szinte biztos, hogy a liftek sem működnek, és felsóhajtott a gondolatra, hogy a hídtól tizennyolc emelet választja el.
Az ajtóhoz lépett, és csak akkor jött rá, hogy nem fog kinyílni, mikor már csaknem nekiment. Egy pillanatra el kellett tűnődnie rajta, hogyan is kell kinyitni kézzel. Csaknem nyolc hónapja már, hogy az állomás kezelését bemutató kurzust elvégezték, de sosem gondolta, hogy komolyan hasznát veheti az ott tanultaknak. Végül, némi keresgélés után megtalálta a panelt, ami a megfelelő kart rejtette. Meghúzta, és hallotta, ahogy a halk szisszenéssel megszűnik a pneumatika nyomása. Így sem volt könnyű széttolni az ajtószárnyakat, de a gondok csak a folyosón kezdődtek.
- Hol a fenében lehet a lépcső? - tette fel az őrnagy a költői kérdést a félhomálynak. Amióta csak elindultak, kizárólag a lifteket használta, de halványan úgy emlékezett, a lépcsők nem azok közelében vannak. A folyosók vészvilágítása sem volt jobb a laborokénál, így Franck csupán néhány tízméterenként látott egy-egy foltot. - Hát, így elég sokáig fog tartani.
Alig tett meg néhány lámpányi távolságot, az egyik egyenszürke ajtó kinyílt az egyenszürke falban, és egy technikus lépett elé.
- Uram, éppen önt keresem - mondta, miután az őrnagy arcába világított.
- Remek - húzta el a száját a férfi, s miután a másik a földre irányított a lámpáját, megpróbálta kivenni a technikus vonásait az ugráló, színes karikákon túl. - Mi folyik itt?
- Nem tudom, uram, csak annyit, hogy le kellett kapcsolni az energiaellátást a hajó minden részlegében, és hogy ezt az adóvevőt kell átadnom önnek.
Franck bólintott, átvette az adóvevőt, és viszonozta a technikus tisztelgését. A másik ezután futólépésben megindult a folyosó homályba vesző vége felé, és kisvártatva a léptei sem hallatszottak már.
A csend olyannyira természetessé vált, hogy amikor megreccsent a kezében az adóvevő, kis híján eldobta.
- Franck - szólt bele.
- Itt Alver ezredes, azonnal jelentkezzen a taktikai eligazítóban!
Franck egy pillanatig habozott a válasszal, és azon gondolkodott, vajon megkérdezze-e, hogy hol is van a taktikai eligazító, vagy próbáljon odatalálni magától. Az ezredes azonban kis szünet után folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Tizenegyedik szint, a lépcsőtől jobbra, a második balra, negyedik ajtó.
- Igen, uram! - vágta rá Franck, és miközben sietősen megindult a lépcső felé, ahonnan a technikus előbukkant, az járt az eszében, vajon hányan kérdezték meg előtte, hol a taktikai eligazító.
Jó negyedórával később érkezett meg a terembe, csaknem utolsóként. Amint belépett, elvakította a fényár. Hunyorogva megállapította, hogy sehol sincsenek hordozható generátorok, tehát a taktikai eligazítónak volt saját, külön energiaellátása. Az ötvenöt főnyi legénységből tizenhatan voltak részlegvezető beosztásban, és még négyen alkották az állmást irányító vezérkar magját. Franck úgy látta, csak négyen hiányoztak, mikor belépett. Biccentett az asztal körül ülőknek, a parancsnok pedig intett neki, hogy üljön le. Alig foglalt helyet Dr. Joana Ten-en, a hidroponika vezetője és Alan Hiosi, a biztonsági erők parancsnoka között, mikor belépett a hiányzó négy ember, utolsónak Malcolm Errun, a karbantartók főnöke. Amikor Alver ezredesre nézett, alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán leült ő is. Franck most már igazán kíváncsi volt, mire ez a felhajtás.
Alver ezredes végigpillantott mindannyiukon, aztán belevágott.
- Az állomás nem a Harához érkezett. És mivel valaki vagy valami a teljes navigációs adatbázist törölte az állomás valamennyi számítógépéről és a hajókéról is, fogalmunk sincs, hol vagyunk. És arról se sok, hogyan fogjuk megállapítani. Ötletek?

Nos, ez már valamivel jobb lett. Messze nem tökéletes, még csak nem is elfogadható, de valamivel jobb. Na mostan kissé interaktívabbá teszem a folyamatot: lássuk, kinek milyen kifogása merül fel a kezdéssel kapcsolatban!

]]> http://fold2682.rpg4.me/2009/06/22/kezdesek-in-medias-res-1/feed/ http://fold2682.rpg4.me/2009/06/01/igazsag-es-szenvedely/ http://fold2682.rpg4.me/2009/06/01/igazsag-es-szenvedely/#comments Mon, 01 Jun 2009 13:50:38 +0000 Wyquin http://fold2682.rpg4.me/?p=97  

Nos, miután Hanna azt írta az Ólomerdő 2 munkablogján, hogy mindketten elkezdtük a saját sztorinkat, rádöbbentem, hogy kénytelen leszek tényleg elkezdeni a fránya történetet. Úgyhogy a következő bejegyzés majd a kezdéssel, a kezdés felvetette hátéranyag problémákkal, és a kezdésről szóló scriptes írástechnikai előadásokkal fog foglalkozni, tehát igazi virtuális vérengzés lesz. Most azonban tovább vinném a hit és tudás témakörben a játékot, amit játszunk Hannával. Lássuk!

A téma természetesen kissé elkunkorodik az eredetitől, épp ez benne a szép. Mostanság - hmm, igazából hetek óta - Everwood-ot nézek. Aki esetleg nem látta, a Váratlan utazás és a Miért éppen Alaszka? keveréke. Aki ezeket sem látta, azokkal talán már nem is állnak szóba az olyasfajta sznob sorozatfüggők, mint én :-). Viccet félretéve szvsz ez már-már kötelező darab a családsorozatok közül. Szól barátságról és szerelemről, tinédzserekről és szülőkről, születésről és halálról, önfeláldozásról és árulásról, és dögöljek meg, fogalmam sincs, hogyan, de nem nyálas. Remek humor jellemzi, frappáns és találó párbeszédek, szóval nagyon is nézhető. Nem mondom, nem biztos, hogy pont az én állapotomban kell az ilyesmit nézni, és tapasztalatból tudom, hogy kettesben, összebújva egy nagyságrenddel jobb az élmény, de az önkínzás bizonyos tekintetben mindig is a részem volt.

Na szóval, ez, meg Hanna eszmefuttatása, kombinálva a hit és tudás kimeríthetetlen témájával, felvetette bennem az a gondolatot, hogy ha a hitelesség a hit alapja, akkor vajon mi a hitelesség forrása?

Ne ragadjunk le az olyan felszínességeknél, mint például, hogy a hitelesség egyik alapja a logikus, következetes és részletekre ügyelő történetvezetés. Ez nyilvánvaló, mindenki beláthatja, és csak a Nagggggyyyyyoooonnnnn naggyyy Műűűűűűvészek szoktak fittyet hányni erre, akik a poszt-poszt-poszt modern stílt eltökélten és kíméletlenül beledöfik a szórakoztató irodalom valamennyi fontosabb szervébe, és jól meg is forgatják ott.

És a tehetségtelenek, akik nem döfnek semmit, csak elcseszik. Személyes véleményem az, hogy a szándékosan elkövetett hiba is hiba, akárki akármit gondol róla. Ezért aztán a dolognak ezen - mármint a tudás - részével nem is szeretnék hosszasabban foglalkozni. Itt. Mert később majd igen, de az már írástechnika, nem írásfilozófia. Ugye milyen sznobul hangzik? Haha.

Nézzük a hit - hitelesség - ??? sorrendet. Vajon a hitelesség hogyan érhető el azon túl, hogy tudjuk, mi a logikus, és nem mondunk ellent magunknak?

Everwood és a saját tapasztalatom szerint a hitelesség alapja az őszinteség. Lássuk az érvelést!

Barátként szerencsére nem kerültem olyan helyzetbe, hogy választanom kellett az őszinteség és a barátság között. Gyerekként már voltak problémáim az őszinteséggel, már ami a generációs ellentéteket illeti. És társként időnként hazudtam annak, akit szerettem. Most ezek csak példák, úgyhogy inkább nem mennék bele jobban ezekbe, bár egy terápiás jellegű bejegyzés bizonyosan feldobná a blog arculatát - ennyit a képzavarokról -, és elrettentene jó néhány olvasót.

Ám kétségtelen tény, hogy a hazugság sokkal több erőfeszítést igényel, mint az igazmondás, és valójában, ha tökéletesen akarunk hazudni, az csaknem annyi időt, energiát és egyebet emészt fel, mint az igazmondás és a büntetés együtt.

Írás közben azonban más a helyzet. A hitelesség, és így az olvasó hitének alapja is az író őszintesége. Sőt, az író karakterekbe vetett hitének - by Hanna - is csak akkor van értelme, ha a karakterek őszinték. Nos, a karakterek őszintesége érdekes kérdés, mert nem azt feszegetem, hogy a karaktereknek mindig igazat kell mondaniuk a történetben, hanem azt, hogy az írónak őszintének kell lennie, amikor megalkotja a karaktereket.

A Végtelen határok - egy újabb sorozat, csak hogy ne essünk ki a ritmusból - egyik részében, ami egyébként nem fogott meg különösebben, elhangzik egy mondat, valahogy imígyen:

“Talán eljön az idő, amikor nem erényeink, hanem hibáink tesznek majd emberré minket.”

Asszem, bármilyen rosszul hangzik is, kb. a reneszánsz letűnésével eljött az az idő. Most is ez a helyzet, de ennél többet is mondhatunk a témáról. Nem csak arról van szó, hogy a hibáink tesznek emberré minket, hanem ugyanezek a hibák tesznek elviselhetővé, szerethetővé, érthetővé minket mások szemében. Nincs tökéletes ember, de ha netán mégis, tuti, hogy nincsenek barátai. A tökéletesség a többiek számára idegesítő, érthetetlen, elviselhetetlen és megalázó. Próbálhatunk tehát tökéletes karaktert alkotni, és a tökéletesség ebben az esetben ironikus módon relatív, de egyrészt nem fog sikerülni, másrészt hazugság lenne. Próbálhatunk tökéletes kezdést, harmóniát, befejezést, akármit írni, de nem fog sikerülni és hazugság lesz.

Tovább megyek, már maga a próbálkozás is hamissá teszi, amit leírunk. Amikor olyasmit akarunk írni, amiben mi magunk nem hiszünk - és ennek csak egyetlen aspektusa a tökéletes karakter vagy bármi -, akkor hazudunk, és ez általában betesz a hitelességnek is.

A technikai tudás persze sok esetben jelentős mértékben enyhíti a tüneteket, és az olvasók egy részének fel sem fog tűnni. (Különösen úgy, ha figyelembe vesszük, hogy potenciális olvasóink nem csekély része a bevásárlólistánál bonyolultabb írás értelmezése során megoldhatatlan problémákba ütközik!) Viszont, mivel a hazugság mindig több erőfeszítést kíván, mint az igazmondás, képességeink egy része a hazugság leplezésére megy el, nem pedig a történet és karakterek megformálására, így az eredmény gyengébb lesz, mint lehetne. Van, akinél ez nagyon jelentős, van, akinél alig észrevehető, de mindenkinél megtalálható.

Amikor hazudunk, éppen azokat a kreatív funkciókat használjuk, amiket egy történet díszleteinek megteremtése során. Tulajdonképpen tehát hazudunk ez utóbbinál is, azonban van egy különbség. Úgy “hazudunk”, hogy nem próbáljuk átverni az olvasót. Fura, de igaz. Előre megmondjuk, mikor az olvasó a kezébe veszi a történetünket: Hé, ez egy olyan történet, amit csak kitaláltam!

Viszont a mondanivalónak igaznak kell lennie, olyasminek, amiben hiszünk, olyan karakterekkel, akiket őszintén teremtettünk, akik előtt nem titkolózunk.

És akkor az olvasó, aki tudja, hogy a díszlet - akárcsak a színházban - csupán szemfényvesztés, elhiszi nekünk a sztorit.

Van azonban egy olyan vonzata is ennek az egész témának, amivel nem szívesen néztem szembe, de ha már hülye módon az őszinteségről kezdtem értekezni, sajna nem kerülhetem ki.

Amikor az ember elkezd írni, általában béna. Hiányzik a technikai tudás, amivel képes olyan formát adni a gondolatainak, ami a többiekben felkelti azokat az érzéseket, amiket az író el akar érni. Később, ahogy a technikai szint javul, gyakran előfordul, hogy az írások élvezhetősége, olvashatósága nem. A tudás és a hit viszonya bizony olykor feszültté válik, de a legjobb kapcsolatban is vannak hullámvölgyek.

A technika sosem helyettesíti a szenvedélyt, a tudás nem váltja ki a hitet. Amikor az ember elkezd technikai fogásokat gyakorolni, előbb-utóbb általában elveszti szem elől a célt, és elveszti az írás örömét. Amíg valami nem rutinból megy, amíg figyelni kell rá, addig nehéz. Ha elég sokat tanul, de keveset gyakorol az ember, mint például én is, akkor eljön az idő, hogy olyan sok mindenre akar odafigyelni, hogy már nem tudja élvezni, amit csinál.

Emlékszem, amikor a középsuliba jártam, és első regényemet írtam - amit Istennek hála, azóta is hét asztalfiók mélyen őrzök, hogy soha senki se láthassa -, éjszakákon keresztül nem aludtam, csak gépeltem, és állatira élveztem. Pedig a történet és a karakterek pocsékak voltak. De érdekelt a történet vége, érdekelt, mi lesz a szereplőkkel, izgultam értük, aggódtam miattuk.

A technika csak keret. Eszköz. Mindenki alaposan vésse a fejébe, hogy amint fontosabb lesz a szerszám, mint a munkadarab, a történet rossz lesz. Amint elfelejtjük, hogy az írásnak izzania kell odabent, hogy sokat kell jelentsen, onnantól rossz lesz, amit csinálunk. Aki nem hiszi, olvasson Nemerét.

Akárki akármit gondol erről a mondatról, ez az ihlet forrása. Sőt, nagybetűvel: IHLET. Ezek azok a dolgok, amik beindítanak egy gondolatsort, amiből aztán bármi megszülethet.

Nálam például az analízis. Imádok Hannával beszélgetni az írásról, annyira különbözik a megközelítésünk, a módszerünk, a technikánk, hogy sosem lesz unalmas, ellenben mindig felvetődik valami, amin muszáj elgondolkodnom. Ő intuitív, én analitikus vagyok, ő tehetséges, én meg tudatos. Na jó, ez nem hangzott nagyon biztatóan, de tény, hogy nekem sokkal inkább tanulás az írás, mint neki, mert amíg nekem az egyensúlyt és az ábrázolást ki kell kísérleteznem, addig ő ráérez a helyes arányokra.

Sokat lehet tanulni abból, ha figyelsz valakit, akinek jól megy, és megpróbálsz rájönni, mitől megy jól. Így vagyok én is Hannával. (Amellett, hogy a barátom is, amiért csak hálás lehetek, de most maradjunk az írásnál.)

Az Ólomerdő folytatásának blogján Hanna épp a szereplők lázadásáról ír. Ismerős a probléma, és gondolom nem csak nekem, úgyhogy talán érdemes egy másik szemszögből is megvizsgálni a kérdést.

Mindenki máshogy kezdi el a történeteit, és most itt nem a megírásra gondolok. A történet a fejedben kezdődik el, azzal, hogy valamit meg akarsz majd írni. Néha ez nem tudatos, néha csak homályos késztetés, néha kristálytiszta megvilágosodás. Mindig és mindenkinél más. Ilyenkor még sok minden változhat, a szereplők, a téma, a megvalósítás, a forma.

Amikorra viszont elér abba fázisba a történet, hogy meg akarod írni, akkorra készen van a terv, hogy miről szóljon, ki szerepeljen benne, hogyan nézzen ki. Alaposabbak ilyenkor már szinopszissal, jelenet tervvel is rendelkeznek. (Minden idők egyik legrészletesebb szinopszisát Massár Mátyástól láttam, aki még a jelenetek célját, felépítését, sőt, tervezett karakterszámát is megadta az övében - asszem ott adtam fel azt, hogy alaposnak tartsam magam.)

Az írás viszont kreatív folyamat, és ezt nem győzöm hangsúlyozni. A legjobban kidolgozott karakterekben is lehetőségek végtelen sora rejtőzik, ily módon arra számítani, hogy semmi kiszámíthatatlant - mármint az írójuk számára kiszámíthatatlant - nem tehetnek, botorság. Aki azt mondja, nála a karakterek mindig azt teszik, amit tenniük kell, az vagy hazudik, vagy tényleg tehetségtelen.

Olyan apróságok befolyásolhatják egy-egy szereplő viselkedését, ami írás közben nem is tudatosodik az emberben. Még az olyan kockában sem, mint pl. én, aki hülyére elemzi a történet minden gondolatát utólag.

Egyetlen pillantás az ablakon át, egy futó gondolat az elmúlt napok történéseiről, egy hangulat, egy zene, a szomszéd szobában a tévében hallható film… ennyi elég, hogy az ember ránézzen a szereplőjére, és azt gondolja: mi a túróért menne be abba a szobába?; miért kiabálna a gyerekkel?; miért ne kiabálna a gyerekkel?

És egyetlen hajszálnyi eltérés a kezdetnél olyan befejezést eredményez, ami nem is hasonlít ahhoz, amit elterveztünk. A fickó pedig mondjuk tényleg kiabál a gyerekkel, mert azt gondoljuk, hé, nehéz napja volt, az asszony nincs otthon, a főnöke letolta, de leépítés van a cégnél, hát odabent nem tombolhatja ki magát, amúgy is precíz és alapos a pasas, naná, hogy ordítani fog a kölyökkel, hogy három napja nem takarított a szobájában! Az meg erre nem leül tanulni, mint ahogy akartuk, és nem megy majd egyetemre, mert helyette inkább felmegy a netre, chatelni kezd a haverokkal, akik rábeszélik, hogy menjen velük bulizni éjjel, és akkor mintegy varázsütésre beugrik, hogy hoppá, a srác balesetet is szenvedhet, meghalhat, lebénulhat, eltűnhet, és ez mennyivel többet kihozhat a sztoriból, mint az, hogy szimplán csak a suliban vannak problémák!

Eltekintve a kliséktől, amik fülsértően ordibálnak a fenti sorokból a del gombért, a dolog cirka így működik. Izé, nálam így működik. És ilyenkor bizony kidobhatunk egy csomó mindent.

Orson Scott Card szerint egy történetnek jót tesz, ha össze nem illő dolgokat akarunk összehozni benne, mert ezek a szituációk hozzák a legbriliánsabb megoldásokat. Nos, Orson Scott Card zseniális író, szóval nála lehet, hogy ezek a helyzetek csodálatos megoldásokat eredményeznek, nálam általában csak fejfájást.

De a tény tény marad. Minden váratlan ötlet új utakat nyit meg, új lehetőségeket, történeteket, mondanivalót hozhat. Ezek többsége általában gyengébb, mint az általunk kezdetben választott, de némelyik jobb lehet. Ilyenkor az alázatos író sóhajtva félreteszi a terveit, és elkezd azon tűnődni, vajon hogy oldja meg ezt a problémát?

Attól függően, hogy melyik irányba készül elmászni a történet, meg kell vizsgálnunk, mi változott? Ha egészen más konfliktusok kerülnek előtérbe, meg kell találnunk azt a kapcsolódási pontot, ami miatt úgy érezzük, ez a megoldás jobb, mint az eredeti.

Vegyük a fenti példát, és - tud valaki a siklik felszólító módjára valami értelmesen hangzó szót? A sikoljunk valami borzasztó! - hunyjunk szemet az ordító klisék felett.

Tehát, a történetünk mondjuk arról szólt volna, milyen nehéz a szülőknek egyszerre biztosítani a megélhetést, és gyermeküket az általuk helyesnek tartott irányba nevelgetni. Ezt a két szálon futó, egyrészt a szülők munkahelyi problémáit ábrázoló, másrészt a gyerekkel vívott otthoni és iskolai csaták bemutatásával operáló szerkezettel értük volna el. Ez utóbbi a gyerek szemszögéből íródott volna.

Mégis, valamiért jobban tetszik az, hogy a srácot valami szörnyűség éri. Miért jobb ez? Nos, nem feltétlenül jobb! Ha mégis úgy érezzük, hogy ezt a megoldást kellene választanunk, mert jobban tetszik, érdemes megtalálni az okot.

Az ok lehet az, hogy túlságosan unalmasra sikerült a történet, inkább járunk Csehov nyomdokain, mint Chandlerén. Vagy lehet, hogy igazából nem a helyes irányba történő nevelés a történet mondanivalója, hanem a szülő-gyerek kapcsolat, és az, mit bírnak el a szereplők és a kapcsolatuk. Vagy igazából a gyerek lenne számunkra fontos, csak épp eredetileg úgy gondoltuk, mind a két szemszöget be kell mutatnunk.

Vagy egész más. Tökmindegy. A lényeg az, hogy egy-egy ilyen elkóborlás mindig jelzés. Annak a jele, hogy nem teljesen értjük a saját mondanivalónkat, még nem vagyunk tisztában azzal, mi foglalkoztat minket, hogy milyen probléma az, ami mozgatja az alkotói vágyat.

Karaktereink nem csak a legerősebb eszközeink arra, hogy megfogjuk az olvasót. Arra is alkalmasak, éppen azért, mert belőlünk vannak, azokat a vágyakat, érzéseket, problémákat testesítik meg, amik számunkra is fontosak, hogy megmutassák nekünk azokat a gondolatokat, amelyeket esetleg még magunknak sem fogalmaztunk meg tudatosan. Olyanok ők, mint valami önműködő pszicho-méter, ami segít, hogy jobban értsük magunkat.

Legalábbis nálam. Ami a karaktereim szerint fontos, az valószínűleg szerintem is. Még akkor is, amikor az ember olyan karakterekről ír, akik felszínesek, olyasmikért lelkesednek, amik szerintünk teljesen értéktelenek vagy feleslegesek, akkor is, görbe tükörként a saját értékrendünket fordítják ki, vagyis olyasmiről van szó, ami fontos.

A másik eshetőség, hogy olyan karaktereket választottunk a történethez, amik nem felelnek meg a célra. Az külön misét érdemelne, hogy miért teszünk ilyet. A számomra legmeghökkentőbb válasz erre a kérdésre egy scriptestől hangzott el, aki azért választotta azt a karaktert és azt a történetet, mert ezzel akart tisztelegni az általa rajongott amerikai kalandfilm kultúra előtt. Anélkül, hogy nagyon el akarnék tévelyegni ebbe az irányba, el kell mondanom, hogy a válasz azért rossz, mert rossz a kérdés is. Nem az, amire válaszként elhangzott, hanem amit az író feltett magában, és ezt a választ találta. Nem a mit, hanem a miért a kérdés. Nem az, hogy milyennek kell lennie a kész műnek, hanem hogy miért akarom ilyennek.

Tehát a kérdés az, hogy miért ezeket a karaktereket választottam, amikor úgy tűnik, ezek nem tudják eljátszani a szerepüket a történetben?

A válasz mindenkinél más, és lehet, hogy igazából két történet van, az egyiknek a karakterei, a másiknak a mondanivalója van meg, csak összekeveredtek. Ezen némi gyakorlással lehet segíteni, de ami fontosabb: a vágy, hogy megtaláljuk a választ.

Imádok Hannával beszélgetni az írásról, mert amellett, hogy egy csomó mindent különbözőképpen látunk, vannak olyan kérdések, amikben egyetértünk. Mindketten fontosnak tartjuk a minőséget és színvonalat az írásban. És nem születhet jó írás, amíg az ember nem találja meg a válaszokat, akár tudatosan, akár ösztönösen.

Ne menjünk bele a definíciókba, inkább nézzük meg, hogyan működnek.

A hit - mindenféle vallási felhangot nélkülözve - elég sok területen szükséges. A hit az, ami lehetővé teszi, hogy tudás nélkül is képesek legyünk döntéseket hozni. Legtöbbünk akar, sőt szeret hinni. Valakinek, valamiben.

A hit és a tudás viszonya kissé problémás. Mindenki máshol húzza meg a saját határait a kettő között, de mindenkinél létezik ez a határ. Amikor például szerelmesek vagyunk, hajlamosak vagyunk elhinni dolgokat. Ilyen az “örökké szeretni foglak” és a “mindig veled leszek”.

Azért hoztam ezt a két példát, mert bár statisztikailag mindkettőnek csekély a valószínűsége, azért nem lehetetlenek. Persze ehhez az kell, hogy az “örökké” fogalmát kellő rugalmassággal mondjuk egyenértékűnek tekintsük az “életem végéig”-gel, és kellő rugalmassággal a “mindig”-nél eltekintünk a naponta szükségszerűen külön töltött időtől.

Ám az élet bizony kegyetlen, és szándékosság nélkül ritkán adatik meg egy szerelmespárnak, hogy egyszerre érjen véget az életük, és ilyenkor kénytelenek vagyunk eltűnődni azon, hogy miért is hittük el annak idején ezeket, mikor a tudás már akkor is ellentmondott a hitnek.

Erre később még visszatérünk, de vegyük a többi kapcsolatot.

Ha a hit és tudás egyazon vélekedést támasztja alá, akkor viszonylag egyszerű a dolgunk, hiszen a kételkedés ilyenkor irracionális. Ez tehát sima ügy.

Ám mi van akkor, ha szilárdan tudunk valamit, de nem hiszünk benne? Nos, erre is akad példa, hiszen tapasztalatból az ember sok mindent tud. Aki esett már el bringával, gördeszkával, korcsolyával, síléccel, az pontosan tudja, hogy előfordulhat és fáj. És mégis, minden alkalommal, mikor újra nekifut az ember, hiszi, hogy ezúttal minden rendben lesz. Vagyis egyszerűen nem hiszünk benne, hogy bármi baj történhet velünk.

Az ember fura állat. Azért kedveli a történeteket, mert rendszert, érthető rendszert visznek a világba, olyannak láttatják a valóságot, ahol a történéseknek van értelme, oka, rendje. Aki vallásos, hisz egy felsőbb hatalomban, mely rendszerint jó szándékú, de mindenképp irányító jellegű.

Én magam régóta azon a véleményen vagyok, hogy az ember azon törekvése, hogy rendezettnek lássa a világot, annak a jele, hogy képtelenek vagyunk felfogni környezetünket a maga egészében és bonyolultságában, ezért rendezettnek és irányítottnak modellezzük le magunkban, hogy kezelni tudjuk. Más szóval, és ez viccesen hangzik, azért szeretjük a történeteket, mert buták vagyunk a világhoz.

A tudás hézagait hittel pótoljuk, ott pedig, ahol a tudás és a hit ellentmond egymásnak, gyakran választjuk a hit nyújtotta biztatóbb megoldást.

Persze ez korántsem rossz dolog. Egy kapcsolat sosem működhetne hit nélkül. Minden kapcsolat alapja a hit. Elhisszük, hogy működni fog, hogy minden megteszünk azért, hogy működjön, hogy a másik is mindent megtesz azért, hogy működjön. Egész addig, amíg fontos nekünk. Ez a két dolog, a fontosság és a hit szorosan kapcsolódik egymáshoz. Lényegtelen dolgokban képesek vagyunk viszonylag objektíven - persze ez mindenkinél mást jelent -, a tudásunk alapján dönteni, de fontos, számunkra jelentős dolgokban, ahol túl sok a figyelembe veendő változó, egyszerűen a hit alapján választunk.

A történeteink és az olvasóink kapcsolata is efféle. Amikor az olvasó a kezébe veszi a történeted, vagy akar hinni neked, vagy nem. Ha nem, gyakorlatilag vesztettél. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan írót ismerek, aki képes olyasmiről meggyőzni, amit nem akarok elhinni. Én nem tartozom közéjük. Te sem. Az ismerőseid sem.

Ám az ilyen olvasó ritka, általában a kritikusok közül kerül ki (még alliterál is, ami prózánál kifejezetten kerülendő, de most már mindegy). A legtöbb olvasó hinni akar neked, éppen azért, mert bár nem tudatosan, de abban reménykedik, hogy rendszert és értelmet kínálsz neki a világban. És persze abban, hogy közben jól fog szórakozni.

Azért kérjük számon a hitelességet a történeteken, mert azt gondoljuk, ha elég jól illeszkedik a valóságba, akkor még akár az is elképzelhető, hogy a valóság olyan, mint a történet, és akkor megvan az értelem és rend, amit kerestünk.

Ezért kellene a történeteknek a maguk szabályain belül következetesnek és logikusnak lenniük. Mert akkor az olvasó hisz nekik, örömmel olvassa őket, és a következőt is el akarja majd olvasni.

Nem pedig azért, mert a kritikusok általában számon kérik a hitelességet a sztorin, minő meglepetés, hasonló okokból.

Tovább mendegélvén azonban ezen az úton, van még állomás a hit és tudás kérdéskörben. Ha beljebb hatolunk az írás rejtelmeibe, láthatjuk, hogy a karaktereink sem lehetnek mentesek azoktól a hibáktól, melyek minket jellemeznek. Ők is hisznek és tudnak, és ezek bizony olykor konfliktusba kerülnek egymással. A leglogikusabb elméknek is problémás lehet egy efféle ellentmondás.

Szorgalmi feladat: piros pontért kifejtheti bárki, hogyan függ össze a fenti eszmefuttatás a Star Trek minden egyes film és sorozat epizódjában elcseszett vulkáni viselkedéssel

Visszatérve a karakterekre. Személyes tapasztalatom az utóbbi idők eseményei kapcsán nagyban hozzá járult ahhoz, hogy éppen ezt a témát fejtsem ki. Nem tartom magam különösebben hiszékeny alkatnak, bár előfordulhat, hogy most egyes ismerőseim nagyon röhögnek majd rajtam. Mégis, ha hosszabb időn keresztül nincs okom kételkedni egy ígéretben vagy állításban, hajlamos vagyok elhinni. Mint például a fentebb említett “örökké szeretni foglak” és “mindig veled leszek” féléket. Akkor is, ha tudom, ha mindig is tudtam, hogy nem lehetnek igazak. Olyan ez, mint a viccben a gazda, aki elhatározza, hogy leszoktatja a lovát az evésről, aztán sopánkodik, hogy pont akkor döglött meg az állat, mikor már épp sikerült volna a kísérlet. Tizenöt éven át nem volt okom kételkedni ezekben a szavakban. Ez nagyon sok idő, életem nem elhanyagolható része. Az ember pedig hozzászokik a gondolathoz, elhiszi, a kétséget pedig az idő szép lassan elhallgattatja. És mint korábban kifejtettem, a hitnek nincs szüksége a tudásra, sőt, annak ellenében is működik. Így aztán most én, példának okáért úgy vagyok ezzel, hogy bár látom és tapasztalom, hogy a fenti ígéretek mégsem tarthatók, képtelen vagyok nem hinni bennük. Vagy, másik példa, biztosan tudom, hogy akit szerettem, meghalt. Mégsem tudom elhinni. Amikor bemegyek a szobába, azt várom, hogy ott legyen, amikor melóba megyek, az első gondolatom az, hogy fel kell hívnom, ahogy szoktam.

A hit a reményből táplálkozik, és ez a szereplőink esetében sincs másként. ha ezt elfelejtjük, nem lesznek élők, nem lesznek hitelesek, nem lesznek megragadók - és mi elveszítjük a legfontosabb eszközünket. Aztán pedig az olvasónkat.

Karaktereink olyan is dolgokat tesznek és gondolnak, ami nem logikus, nem racionális és nem mindig érthető. A hibáik teszik őket valóságossá, mert a jó karakterábrázolás három dimenziós, és ebből az egyik az a képesség, hogy esendőek legyenek.

Az írói ígéret nagyon fontos és nagyon kényes elem. Sosem lehet büntetlenül megszegni. Akármilyen nyomós indokod van rá, tudomásul kell venned, hogy nagy árat fogsz fizetni érte.

Én most mégis ezt fogom tenni, és hogy a fentiek tudatában teszem, önmagában is elég bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben velem.

Ha egy író megszegi az olvasónak tett ígéretét, azt vagy azért teszi, mert fogalma sincs az írói ígéret mibenlétéről, valamint sem gyakorlattal, sem tehetséggel nem rendelkezik az adott téren, vagy pedig azért, mert valami nagyon megváltozott az írás elkezdése óta.

Most talán tekintsünk el a lehetőségtől, hogy sem a gyakorlat, sem a tehetség szikrája nem lelhető fel bennem, bár bizonyára szép számmal akadnak olyanok, akik eddigi műveim alapján kétségtelenül erre a következtetésre szavaznának.

Én tisztában vagyok az írói ígéretemmel, amit a blog indításakor tettem, főleg, mert elég tisztán meg is fogalmaztam. Tisztában vagyok az ígéret fontosságával is. De valami megváltozott, és bár sok mindent tettem az elmúlt egy hónapban, nincs más eszközöm, aminek segítségével megbirkózhatnék ezzel a változással.

Hát vágjunk bele…

“Némi munkahelyi és magánéleti közbejövések miatt egy kissé sűrű lett a programom…” Ezt írtam, mikor legutóbb nekikezdtem a folytatásnak (Az a kis feszültség, amit ez a némiképp ellentmondásos fogalmazás rejt, meglehetősen érdekes, nem?), és azért írtam, mert úgy tűnt, a dolgok rendeződnek. Nos, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről, tartja a népi bölcsesség. Viszont itt nem sok nevetnivaló akad.

Mert mit lehet mondani olyankor, mikor az embert azzal hívják fel a kórházból, hogy ne sokat totojázzon, ha még el akar búcsúzni a nőtől, akivel az elmúlt másfél évtizedet együtt élte le? Nem tudom. Komolyan nem, pedig ott álltam a telefon másik végén, és nem sok értelmeset nyögtem ki.

Nem mesélem el az egész sztorit, mert az úgy tizenhárom évet ölelne fel a tizenötből, és sem a hely nem alkalmas, sem az idő nem elég. Ma van pont egy hónapja, hogy meghalt. Az ominózus telefonhívás után nem egészen egy nappal. Bár ő nem volt magánál, én még el tudtam búcsúzni tőle. És aztán elment, és magával vitte majd’ a fél életemet, a gyerekkoromat, az együtt megnézett filmek közbeni nevetést, az együtt főzött ételek ízét, az otthon érzését, az összebújásokat, a lehetőséget, hogy az ölébe hajtsam a fejem, ha szar napom volt. Elvitte a dolgok fontosságát, a veszekedéseket, a kibéküléseket, a bocsánatkéréseket, az érzést, hogy valaki vár rám, akihez mindig fordulhatok, akinek mindent elmondhatok. Meghalt a legjobb barátom, a legrégebbi társam, a szeretőm, a szerelmem, aki miatt könnyebb volt elviselni a mindennapokat.

Ezért szegem meg most az írói ígéretemet, miszerint ez egy történet megírásáról szóló blog lesz. Mert ez az ígéret elvesztette a fontosságát annak fényében, hogy üres a lakásom és az életem. De mert világ életemben úgy gondoltam, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia a tetteiért és az ígéreteiért, úgy gondoltam, magyarázatot adok, ha mentséget nem is jelent.

Egy hónapig rá sem tudtam nézni a billentyűzetre, és egyetlen sort sem tudtam leírni. Az írás volt talán az egyetlen dolog, amit egyedül csináltam, és egyedül is akartam csinálni. Ide, a saját világaimba, a történetekbe őt sem tudtam beengedni. Amikor már kész voltak, megmutattam neki őket, de az alkotás magányos. Most pedig, bármennyire értelmetlen is, persze az jár a fejemben, hogy mennyivel több időt tölthettünk volna együtt.

Ami azt illeti, ez így nem is igaz. Nekem nagyon sokat jelent és jelentett az írás. Ha sokáig nem írtam, írhattam, sokkal nehezebben elviselhetővé váltam, pedig azt leszögezhetem, hogy legjobb napjaimon is nem kissé problémás eset vagyok.

Nincs értelme azon töprengeni, mit csinált volna másként az ember. Mindenki meghozza a maga döntéseit, az adott helyzetben rendelkezésére álló információk alapján. Nem sok ember van, aki mindig mindenféle feltételezett lehetőség szerint dönt, és jó részük kezelés alatt áll.

Én mégis azon gondolkodom, hogy vajon sikerült-e olyan boldoggá tennem őt, mint neki engem tizenöt éven keresztül. Nem fogok választ kapni a kérdésre, én is látom, hogy felesleges. Csakhogy nekem nem maradt más, mint az emlékek, és most még olyan erősen meghatározza az életem a hiánya és az érzések, amiknek a halála nem vetett véget, hogy egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Közös életünk soha fel nem tett kérdései örökre válasz nélkül maradnak. Akárcsak én nélküle.

Szóval amint képes leszek rá, folytatom a blogot. Ennek a bejegyzésnek a kapcsán pedig tanulságként elgondolkodhatunk rajta, hogy ha karaktereink nem különböznek az élő emberektől, akkor mihez kötődnek mindennél jobban, hogyan mutathatjuk ezt meg az olvasónak, és mi történik, ha ezt elvesszük a szereplőktől. Sok mindent kezdhetünk egy karakterrel, akinek többé nem fontosak az életét meghatározó szabályok, aki nem törődik már a kötelességével, vagy egészen más dolgokat fog fontosnak tartani.

Bár a háttérből még mindig elég sok hátra van, az idővonal befejezése, a bázis felépítése, szinopszis, meg ilyenek, most mégis inkább egy újabb résszel kezdenék foglalkozni. Jómagam általában a lineáris haladás híve vagyok, de be kell ismernem, hogy időnként több jó ötlet származott abból, hogy bizonyos munkafázisokat, melyek egymást nem zavarják, párhuzamosan csináltam. A háttér mellett például nyugodtan lehet foglalkozni a karakteralkotással, ami főként akkor hasznos, ha az ember már beleunt az évszámokba, és egy kicsit változatosabbá akarja tenni az írás folyamatát. És ki tudja, talán a karakterek adnak ötleteket a háttérhez, vagy a háttér a karakterekhez.
Kezdjünk is neki!

Kezdetben vala az Ige. Majd az Úr megteremtette a karaktert, és látá, hogy ez jó. És ez leszünk most mi, az az úr, avagy hölgy, aki megteremti a karaktert, aztán imádkozik, hogy azt lássa, ez jó.

“De tudják mire jöttem rá? Rákhalászni nehéz.”
Forrest Gump

Ami azt illeti, Mr. Gump tétele mindenre igaz, amit jól akar csinálni az ember. Valamit jól csinálni általában nehéz. Az írás is beletartozik a körbe. A karakteralkotás pedig egyáltalán nem sétagalopp, bár biztos vannak, akiknek könnyebben és jobban is megy, mint nekem. Valahol az elején már említettem, hogy nem vagyok egy ász ebben a témában. Lássuk, miért?

A személyiség, amely meghatározza a viselkedésünket minden szituációban, nem sziklaszilárd, minden körülmények között azonos eredményt adó irányítórendszer. Sajnálatos módon legtöbbünk nagyon kényes, sérülékeny egyensúlyban létezik. Ezért változik meg a viselkedésünk, értékrendünk erős érzelmek, drogok, alkohol hatására. Az agy is több részből áll, olykor bizonyos részek egyszerűen átveszik az irányítást. A civilizált viselkedés vékony máz csupán, valójában sokkal közelebb állunk az állatokhoz, mint azt sokan hinni szeretnénk.

Amikor karaktert alkotunk, arra kell gondolnunk, hogy a történetünk csak akkor lesz igazán érdekes, megragadó, izgalmas, ha a karakterek olyan helyzetbe kerülnek, ahol igencsak próbára kell tenniük magukat a megoldás érdekében. Ahogy nincs semmi izgalom, kétség Bambi és Godzilla találkozásában (akit érdekel, valahol a neten fel lehet lelni a filmecskét, melyben tündi-bündi őzgida legelészik, majd ez hatalmas láb egy pillanat alatt péppé passzírozza, oszt Godzi megy tovább, észre sem veszi az epizódot), úgy szintén nem sok izgalmat lehet kipréselni egy olyan karakterből, akinek semmi esélye, avagy épp mindent csuklóból lezavar.

Eddig még minden rendben is lenne, de ahogy szegény Planck járt a kvantum kibocsátás megalkotásával, úgy járunk mi is a szélsőséges helyzetekbe sodort karakterekkel - előfordul, hogy nem mérjük fel kellőképpen tetteink következményeit.
Ilyen szituációkban a szereplők nem viselkednek szokványosan, és mi sem alapozhatunk a bevett sémákra. Mondok egy példát. Az emberek általában kopogni szoktak, mielőtt belépnek valakinek az ajtaján, ezt el is várjuk tőlük. Mégis hülyén nézett volna ki, ha Neo a Mátrixban Smith ügynök elől menekülve előbb udvariasan bekopogtat, mielőtt berobban az ajtókon.
Ez persze azt is jelenti, hogy sokkal többet kell tudnunk a saját karaktereinkről, mint amennyit egy átlagos helyzet megkívánna. Egy mellékszereplő, egy statiszta (később még lesz szó ezekről a felosztásokról!) persze viselkedhet klisék és sablonok szerint, általában nem vesztegetünk rá sok szót, és a olvasó sem sok figyelmet. A főszereplőink azonban más lapra tartoznak.
Egy főszereplőről többet kell tudnunk, mint a barátunkról, barátnőnkről, szüleinkről, többet, mint saját magunkról. Ismernünk kell a legbenső énjét, a legsötétebb titkait, a legtitkosabb vágyait, cselekedeteinek minden mozgatórugóját.

Aki nagyon penge az ilyesmiben, annak nem feltétlenül kell mindezt leírnia, a többieknek, és mindenkinek, aki még nem tudja, mennyire megy ez neki, csak azt tudom javasolni, készítse el a karaktereit.
Rengeteg szempont szerint lehet csoportosítani egy karakter tulajdonságait. A Scriptben volt olyan feladat, hogy írjuk le három főszereplőnket amilyen alaposan csak tudjuk, és jó pár szempontot megadtunk. Akadt, aki táblázatban válaszolt, volt, aki inkább afféle előtörténetet kerekített a válaszból. Hogy ki melyiket választja, egyéni ízlés kérdése. A táblázatos jobban áttekinthető, a leírás viszont kerekebb és írás gyakorlatnak sem rossz.

Mielőtt nekilátunk a karaktereknek, még valamiről beszélnünk kell a történet kapcsán. Vajon mi legyen a konfliktus forrás? A görög drámák karakterei általában a sorssal, az istenek akaratával, a világgal kerültek szembe, ez a konfliktus volt a cselekmény alapja. Később aztán ez megváltozott, ma már nem ritkaság, hogy a cselekmény nem más, mint a karakterek közötti konfliktus, és ettől elkülönülő, önmagában létező cselekmény nincs a műben.

Egyik sem hiba, és egyik sem üdvös választás, hogy melyik formát választjuk, pusztán a mondanivalótól függ. Az a fontos, hogy valamennyi választásunk azt szolgálja, hogy a mondanivaló minél jobban átadható legyen. Az öncélú, önmagáért létező írói eszközök használatáért nem lelkesedem.
Ezt a kis kitérőt azért kellett megtennem, mert amikor kiválasztjuk a karaktereket, és véglegesítjük őket, gondolnunk kell arra, hogy később problémáink lehetnek abból, ha nem vagyunk az elején körültekintőek. Nem ritkán előfordul, hogy egy amúgy nagyon jól sikerült karakter az írás során szép lassan egyáltalán nem arra megy, nem azt csinálja, mint amit a történet és a mondanivaló megkívánna, hanem a saját motivációi egészen más irányba terelgetik. Ilyenkor vagy megerőszakoljuk a szereplőt, és akkor cseszhetjük a művet, vagy megyünk vele, és kockáztatjuk, hogy a végeredmény nem is fog hasonlítani arra, amit mi gondoltunk. Ez nem feltétlenül baj, de mindig hagy némi rossz szájízt maga után az ilyen, mert rendben, hogy működik, meg olvasható, meg izgalmas, de ha nem ezt akartuk, nem maradéktalan az öröm. (Néha persze előfordul, hogy ebből sokkal jobb dolog születik, mint amire eredetileg gondoltunk, de azért ez nem gyakori.)

Az étel akkor jó, ha az ízek harmóniában vannak egymással. Az írás is akkor lesz jó, ha az alkotóelemek egyensúlyt tartanak, a leíró és akció részek, karakterábrázolások és párbeszédek, statikus és dinamikus darabok, konfliktusok és megoldások egymást kiegészítve, erősítve, összhangban vannak a műben. Ha a karakterek közötti konfliktusok elnyomják a cselekményt, vagy ha akció akciót követ, miközben a szereplők csak vannak egymás mellett, az nem használ az írásnak. Szóval, a lényeg az, hogy miközben kidolgozzuk a karaktereket, mindig gondoljunk a következményekre.

Persze, miközben majd a szinopszist, meg a cselekményvázlatot írjuk, egy csomó probléma úgyis előjön, úgyhogy nem kell aggódni, tökéletes munka amúgy sincs, és még lesz alkalmunk javítani!

Nézzük akkor a főszereplőinket. Az én alapvető koncepcióm ebben a műben a folyamatos főszereplőváltás. Ez nem szokványos, és igazából nem is nagyon javallt. Azért választottam mégis, mert a történet logikája az én szememben megköveteli a veszteségeket. Egyik kedvenc sorozatom a Csillagkapu, amely sokkal logikusabb, mint pl. a Star Trek sorozatok többsége, és a technoblabla is lényegesen koherensebb benne. Leszámítva persze hogy legalább három galaxis minden népe beszéli a huszadik századi, földi angolt, s hogy senkit se lehet végleg megölni benne tíz éven keresztül. Az előbbi kiküszöbölése nyilván a végletekig megnehezítené a sorozat dolgát, az utóbbi meg nyilvánvaló, a szimpatikus karaktereket nem szabad megölni,mert esne a nézettség.
Bah.

Nekünk szerencsére nem kell törődnünk a nézettséggel, sem azzal, hogy beleférjünk 42 percbe, úgyhogy nyugodtan kockáztathatunk és lehetünk logikusak. Rossz esetben a művünket nem adják ki, de mivel amúgy is a neten jelenik meg az írás, valahogy nem izgat, hogy ilyen vagy olyan kiadói szempontok miatt nem adnák ki.

Csendben jegyzem meg, hogy a mai magyar fantasztikus irodalmi felhozatalt nézve, egy normálisan megírt műnek akármilyen extrém koncepciója lehet, ha talál kiadót, nem ezek miatt nem fogják kiadni. A legtöbb helyen örülhetsz, ha egyáltalán van szerkesztő, de azt ne várd, hogy komolyan foglalkozzanak is a kézirattal. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan kiadó van, amelyik hozzáértő szerkesztőt foglalkoztat, és hagyja is dolgozni.
Egyébként, ha máshogy nem, mindenki kiadhatja saját pénzen, és akkor az égvilágon semmilyen követelménynek nem kell megfelelnie.

A főszereplők „pótlásának” viszont megvan az a kellemes következménye, hogy hosszú ideig nem fog elkanyarodni egy-egy szereplő miatt a történet a fősodortól, mindig lehet újabb konfliktusokat behozni, és a megmaradt szereplők még jól gyászolhatnak, avagy örvendezhetnek az aktuális haláleseten.
Apropó, egy főszereplőnek nem kell meghalnia ahhoz, hogy többé ne legyen főszereplő. Mi történt volna pl. a Csillagkapuban, ha alkalmanként nem sikerült volna egyes szereplőket kidumálni a börtönből? Akkor szépen ott maradhattak volna lecsukva, a többiek meg mehettek volna tovább kalandozni a galaxisban. Vagy például az eltűnések. Ha nem találnak meg valakit, előbb-utóbb kénytelenek feladni a keresést, és tovább lépni.

Persze ez nem fordult elő a Csillagkapuban, de miért ne fordulhatna elő ebben a történetben? Hiszen logikus, hogy az igazság olykor nem győz, vagy éppen ellenkezőleg, néha meg kell szegni a törvényt, hogy megtehessünk valamit, ami számunkra fontos. Attól, mert a mi szemszögünkből esetleg igazunk van, miért kellene eltekintenünk a következményektől?
Na de ezt máskor fogjuk alaposabban tárgyalni, most térjünk vissza a karakterekhez.

Első számú főszereplőnk a bázis katonai parancsnoka. Egy darabig. Mármint főszereplő. A történet elején ugyanis a cselekmény nagy része magán a bázison játszódik, ahol is mindenféle életbevágó probléma kiderítésén múlik hőseink élete. Később majd, ha sikerül megoldani ezeket a gondokat, a cselekmény fókusza eltávolodik a bázistól, és akkor majd egy vagy több kiválasztott egység tagjai lesznek a főszereplőink.

Addig azonban a főszereplőnk a parancsnok, akinek szembe kell néznie azzal, hogy egy igencsak hiányos legénységű, még ismeretlen hajón ragadt, amely valahol a galaxisban lebeg, miközben majdnem biztos benne, hogy az emberei között - akiket nem ismer - áruló és szabotőr rejtőzik.

Elnézést kérek mindenkitől, hogy ilyen sokáig nem reagáltam. Jövő hétfőn megejtem a következő bejegyzést és befejezem az idővonalat. Némi munkahelyi és magánéleti közbejövések miatt egy kissé sűrű lett a programom, meg át is kellett gondolnom, hogyan lenne érdemesebb folytatni, miután többen rámutattak, hogy nem a legcélravezetőbb módszert választottam. De a jövő héten folytatódik a blog, és még egyszer mindenkitől elnézését ezért a hosszú szünetért.

Vegyük először a történetünk technológiai hátteréhez szükséges főbb pontokat.
2103. Egy cambridge-i kutatókból álló csapat bejelenti, hogy nagy sebességű, forgó mágneses és elektromos erőterek kombinálásával gravitációs hatást hoztak létre. A hír természetesen nagy visszhangot kelt, rengetegen próbálják megismételni a kísérletet, többnyire sikerrel.

2112. Dr. Ten Csie-han kidolgozza a jelenség ellentmondásmentes elméleti hátterét, amely megjósolja, hogy a gravitáció hatást nem lehet a visszájára fordítani, vagyis antigravitáció nem állítható elő. Elméletét a legtöbben vitatják, a többség úgy gondolja, hogy ha a gravitáció megfelelő tömeg nélkül is előállítható, akkor meg is fordítható.

2122. Több mint tíz év hiábavaló próbálkozása után a legtöbben felhagynak az antigravitáció kutatásával. A tudósok végül elkönyvelik, hogy a gravitációs hatás kizárólag vonzásban nyilvánul meg, ahogy a természetben is.

2124. Egy nemzetközi csoport Kína egyik katonai projektje keretében megbízást kap egy graviton generátor létrehozására. Az elektromágneses erők, a mezőelmélet és az energetika 14 élvonalbeli kutatója kezd neki a munkának.

2131. Az első sikeres gravitongenerátor tesztek.

2134. A csoport néhány tagja nyilvánosságra hozza a kutatás teljes dokumentációját. A nemzetközi nyomás és felháborodás ellenére a csoport egy tagját halálra ítélik, kettejüket életfogytiglani börtönre. A többiek részvételét nem bizonyítják. Kína a nemzetközi tudományos világ élvonalától elszigetelődik.

2135. Az USA, Kína, az Európai Unió és Arab Országok Szövetsége, egyszóval mindenki, akinek van elég pénze, elindítja a saját kutatását az effektus gyakorlati felhasználására.

2137-40. Minden nagyhatalom elindítja a saját exobolygó kutatási projektjét.

2139-44. Minden nagyhatalom elindítja a saját, nukleáris és fúziós erőforrás kifejlesztésére irányuló kutatási projektjét.

2154. Csaknem húsz évvel, és töméntelen pénz elherdálásával később az USA kutatói kidolgozzák, főként gyakorlati kísérletek eredményeképp azt az empirikus képletet, amely alapján lehetséges olyan gravitációs mezőt létrehozni, amelynek hatása csupán meghatározott irányban nyilvánul meg. Néhány évvel később ugyan, de a többi kutatás is hasonló eredményre jut.

2157. Az első, automata szondák kísérletei az új gravitációs technológiával. Az energiaforrás még hagyományos, a létrehozott térsűrítési hányados jelentéktelen, de ahhoz elég, hogy a sebességnövekedést mérni lehessen.

2166. Kína első, nukleáris energiaforrással végrehajtott űrhajó kísérlete.

2173. Az USA ember irányította, atomreaktoros hajója eléri a fénysebességet (külső megfigyelő számára).

2175. Kína bejelenti, hogy megkezdte a Naprendszer felderítését célzó programját. Hat, négyfős hajót indítanak a Marstól a Plútóig minden külső bolygóra.

2179. Az Európai Unió és az Arab Országok Szövetsége első sikeres űrhajó tesztjei a gravitációs technológiával.

2181. Kína elveszti egyik kutatóhajóját a Szaturnusz körül. A Naprendszer felderítését befejezettnek nyilvánítják, és hozzálátnak a csillagközi utazásra alkalmas hajók építéséhez.

2189. Az USA, elsőként a nagyhatalmak közül, csillaghajót indít a legközelebbi, élhetőnek vélt exobolygóra. A küldetés célja a csillagközi navigáció tesztelése, a hosszútávú űrutazás hatásainak vizsgálata, és a célbolygó orbitális pályáról történő vizsgálata.

2190. A Csillagjárónak keresztelt felderítőhajó visszatérése. A küldetés valamennyi főbb célkitűzését megvalósító legénységet hősöknek kijáró ünneplés fogadja.

2193. Az első ember egy másik naprendszer bolygójára lép.

2195. A hét potenciálisan lakhatónak tartott bolygóból a négy legközelebbit elérte valamely nagyhatalom felderítő hajója. A nemzetközi egyezmények biztosítják, hogy a négy bolygó a felfedező országok kizárólagos felségterületét képezik. Ezzel a felosztással megtörtént az űr gyarmatosítása.

2201. Az első állandó telep létesítése a naprendszeren kívül. Az USA hat fős kutató csapatot küld a Hara bolygóra az Óriás nevű hajón. Ez az első hajó, mely méreteivel lehetővé teszi, hogy szállító kompot vigyen magával. A csillaghajó bolygó körüli pályán marad, míg a komp a kutatókat és a telep elemeit a felszínre szállítja. A virológusból, molekuláris biológusból, genetikusból, exobiológusból, orvosból és az expedíció katonai vezetőjéből álló csapat egy teljesen zárt komplexumban, egy évre való készlettel kezd a bolygó élővilágának tanulmányozásához.

2202. Kína, az Európai Unió, és az Arab Országok Szövetsége szintén nekilát egy-egy bolygó alaposabb megismerésének.

2206. Kína újabb bolygót gyarmatosít. Mivel a bolygó sokkal messzebb van az eddigieknél, a nagyhatalmak között csekély a tiltakozás.

2211. A Hara kutatókolóniája kifejleszti az első hatásos, kombinált vakcinát a bolygó legtöbb ismert kórokozója ellen. A szárazföldön a rovaroknál magasabb rendű állati létformát nem találnak. A szérum hatásosnak bizonyul a húsz önként jelentkező tengerészgyalogosnál, egy évvel később engedélyezik egy korlátozott létszámú telep létrehozását a zárt komplexumon kívül.

2215. A Harán megszüntetik az első telepet, és megkezdődik a bolygó nagyobb léptékű hasznosítása.

2221. Az első sikeres, emberi fogyasztásra is alkalmas növénytermesztési kísérletek a Harán.

2226. Az első bánya, melyet a Harán létesítenek a jelentős ittrium tartalmú érc kitermelésére, melyből helyben nyerik ki a fémet, amely az űrhajóépítés egyik fontos alapanyaga. A kitermelés szinte teljes egészében gépesített, alapja a gravitációs technológia.

2231. A Hara önellátóvá válik, emberi és állati fogyasztásra alkalmas gabonafélék, ehető húsú, génmanipulált haszonállatok és néhány gyümölcsféle termelése kis méretekben megoldott. A 800 fős populáció mintegy harmadát alkotják a kutatók, a többiek a bányászatban és a mezőgazdaságban dolgoznak.

2232. Elkészül, és útra kel az első csillaghajó, mely számottevő méreteivel komolyan felgyorsítja a telepesek áramlását. Első útján 4000 telepest visz a Harára és a visszaúton magával hozza az első nagyobb mennyiséget a bolygón termelt élelmiszerekből.

2238. Egy tudóscsoport vizsgálni kezdi egy enyhe lefolyású gyermekbetegség eredetét, mely különös módon minden gyarmatbolygón felütötte a fejét.

2243. Az orvosi vizsgálat hivatalos eredmény nélkül zárul, ám néhányan nem elégszenek meg a válaszok hiányával és tovább folytatják a kutatást.

2245. A vizsgálatot folytató orvosok egy genetikai mutáció nyomára bukkannak, mely kizárólag a Földön kívül élőkben fordul elő. Az elváltozás jelentéktelen, közvetlen hatásai nincsenek, mégis felkelti néhány genetikus figyelmét.

2248. A Hara népessége eléri az ötmillió főt. A többi nagyhatalom is hasonló nagyságrendű telepeket hozott létre a saját kolóniáin. A mezőgazdasági termelés volumene az öt gyarmatosított bolygón eléri a a Föld teljes élelmiszer előállításának tíz százalékát. Ez elegendő, hogy a Föld lakossága ne éhezzen. Mindemellett az ipari és bányászati termelés is kezd jelentőssé válni. Elsőként Kína épít űrhajógyárat a gyarmatbolygóján, amely bővelkedik radioaktív ásványokban.

2249. A genetikusok azonosítják a mutáció eredetét, mely a gyarmatbolygókra utazó telepesek oltása. Egy retrovírust találnak a vakcinában, melyből kis mennyiséget sikerül kicsempészni a Földről, s amely a mutáció révén ismeretlen hatású fehérjét kezd termelni. A kutatást a legnagyobb titokban folytatják.

2251. Szilárdnak tűnő kereskedelmi kapcsolatok épülnek ki a Föld nagyhatalmai között, melyek biztosítják a nyersanyagok elosztását.

2254. A genetikai mutációról kiderül, hogy bizonyos elektromágneses spektrumban sugárzott jelekre teszi érzékennyé a telepeseket. Hamarosan fel is fedezik a kérdéses spektrumot, és a belé kódolt jelet a kommunikációs műholdak adásában.

2260. A gyarmatbolygók kapcsolatba lépnek egymással, a Föld közvetítése nélküli kereskedelmet kezdenek egymás között.

2261. Sikerül kidolgozni egy eljárást a retrovírus által bekövetkezett mutáció öröklődésének megakadályozására. A gyarmatbolygók hosszú távú projektbe kezdenek, szintén titokban mindenkit beoltanak az ellenszerrel, hogy a következő generáció már ne legyen kitéve a tudatalatti befolyásnak. Emellett hozzálátnak a több millió telepes védelmének kidolgozásához.

2263. A Föld egyes nagyhatalmai katonai ellenőrzés alá vonják a gyarmatbolygók egymás közötti kereskedelmét.

2303. Valamennyi gyarmat egyszerre beszünteti a szállítást és a kommunikációt a Földdel. Utolsó üzenetükben mind az öt bolygó megküldi annak a projektnek a teljes anyagát, mely a gyarmatbolygóra utazók oltásában található retrovírusra vonatkozik. Tudatják, hogy valamennyi polgárukat beoltották az ellenszerrel, mely megszünteti a retrovírus általi befolyást, és ezzel magára hagyják a Földet.

2304. A Föld élelmiszer és nyersanyag forrásai nélkül maradt, a népesség jelentős része értesült a titkos génmanipulációs tervről. Mindenütt zavargások törnek ki, részben a felháborodás, részben az éhínség réme miatt. Valamennyi nagyhatalom kormánya megbukik, a legtöbb Föld körül tartózkodó hajó engedély nélkül a gyarmatbolygók felé veszi az irányt annyi emberrel a fedélzetükön, amennyit a hely és az idő szűkössége megenged. A Földet gyakorlatilag elvágták a csillagoktól.

Folyt. köv.